2010. március 15., hétfő

A démon ismét bajt kever... és jól csinálja


- Ha nem a saját szememmel látnám, el nem hinném - morfondírozott Thibalt. Leengedte a szeméhez tartott messzelátót és összevont szemöldökkel Wichgenre nézett. Az viszonozta a pillantást. Mindkettejük szemében elkomorodott tekintet ült.

- Nem értettem, miért retteg tőle a papnő - biccentett a néhány lépés távolságban, összetett kezekkel halkan imádkozó Claritia felé a hadnagy - Most már értem.

A megerődített bástya és a közeli erdő között tágas, lankás mező terült el, melynek az erdő felőli végében harci lobogók gyülekeztek. Több tízezernyi, fényesen csillogó vértezet állt csatarendbe, készen arra, hogy elárasszák és néhány nap alatt bevegyék a von Maibach várat. De az északi kapuval szemben nyugtalanság támadt. A sorok hullámzottak, a katonákat fegyverrel és dühös parancsszóval kényszeríteni kellett, hogy alakzatban maradjanak. Valami zavart keltett köztük.

A mező közepén, félúton a várhoz, kifacsart testek, végtagok és köréjük tócsákba gyűlt vér takarta el és mocskolta be a táj zöldjét. Hátaslovak és katonák mozdulatlan testei hevertek szétszórtan, egy éjfekete páncélt viselő alak körül. Az egyik ló tetemén ült, kezét hatalmas fegyvere markolatán nyugtatta.

- Rászolgált a démon névre, kétségtelen - fintorodott el Thibalt, ahogy a mészárlás maradványait nézte - Ha jól számolom, tizenhatot... nem, tizennyolcat vágott le közülük. Gyalogokat, lovasokat... és ahogy láttam, sok baja nem esett mindeközben.

- Mágia lakozna abban az cefet nagy vastömbben, amit forgat? - dörzsölte Wichgen az állát.

- Nem hinném. A papnő megérezte volna - rázta a fejét válaszképpen Thibalt - Bár azt meg kell hagyni, nem emberi, amit művel.

- Akármennyire is elborzaszt, ha valamiért hálát adok az isteneknek, az az, hogy nem a mieinket kaszabolja odalent - Thibalt komoran bólintott, mintegy visszhangozva Wichgen gondolatát.

A báró lassan elfordította a fejét, és tekintetét a még mindig kántáló Claritiára emelte. Odalépett hozzá, és óvatosan a vállára tette a kezét. Claritia egy pillanatra összerezzent, ahogy az ujjai hozzáértek. Az ima szava abbamaradt, a kéken ragyogó szempár nézett fel von Maibach báróra.

- Bocsáss meg - szólalt meg Thibalt - de itt nem sok híja van, hogy elszabaduljon a pokol. Én a helyedben visszatérnék a...

- Maradok - szakította félbe Claritia határozottan, és megérintette az övén függő pöröly markolatát. Thibalt nyitotta volna a száját, hogy elparancsolja, de végül nem szólalt meg.

- Ahogy akarod - hagyta rá és bólintott. Egy rövid pillantást vetett még rá, majd fordult volna, hogy visszatérjen Wichgenhez.

- A lelkeikért imádkozom - mondta Claritia halkan.

- Tessék?

- Oly értelmetlenül ér véget evilági éltük. Mind felemészti a céltalan vérszomj, egy szemvillanás alatt. Kérem Kryliant, segítsen nekik meglelni az üdvösséget ott, ahová lelkük megtér - formálta lassan a szavakat a papnő, de a tekintete nem Thibalton nyugodott. A fekete páncélt viselő alakot figyelte lent, a mezőn és mindazokat, akikkel könyörtelenül végzett.

- Sosem jártál még háborúban, igaz? - kérdezte Thibalt. Claritia megrázta a fejét - Hát ez itt a háború. Adj hálát, hogy a démon vérszomja az ellenségünket emészti, és nem minket.

- Életet pusztít. És az nem helyes - tette össze újra a kezét Claritia, és folytatta az imádságot. Thibalt félig felvont szemöldökkel nézett rá, aztán legyintett, és elfordult tőle. Újra a szeméhez emelte a messzelátót.

- Megindultak. Az egész hadosztály - mondta, ahogy Wichgen mellé lépett. A hadnagy csendben, összefont karral bólintott.

- A papnővel mi legyen? - kérdezte aztán és Claritia felé sandított.

- Azt mondta, maradni akar - felelte a báró szárazon. Wichgen szemöldöke felszökött.

- Kár lenne érte. A gyógyító erejének még hasznát vehetjük.

- Tudom - sóhajtott Thibalt és leeresztette távcsövét - De papokkal értelmetlen vitába szállni. Képtelenség eltántorítani őket a meggyőződéseiktől.

- Ez igaz - ismerte el Wichgen.

- A tüzérek álljanak készen - intett a hadnagy felé a báró - Használjuk ki, hogy még él az az eszelős némber ott lent.


2010. március 14., vasárnap

Claritia portré


Egy kedves barátom, Gabriel S., meglepett az egyik főszereplőről, Claritiáról készített rajzával. Nagyon elnyerte a tetszésemet, úgyhogy rögvest ki is teszem. :)




A démon ismét bajt kever... de persze senki nem hiszi el, hogy ilyen tápos...


A sátor szája halk nesszel libbent fel, és egy rövidre nyírt hajú, fiatal tiszt lépett be. Egy pillanatra megtorpant, mintha bizonytalankodna, merre is menjen tovább. Szemei fürgén kutattak, pásztázták a magas, hosszú sátor belsejét.

Tisztek, futárok, vezérek sürögtek-forogtak a vastag, fehér vászonlepel alatt, pattogó hangon, feszesen kimondott szavaik mintha versenyeztek volna, melyik tudja elnyomni a másikat és felülkerekedni rajta.

A fiatalember hunyorogva, szemeit előre szegezve emelte a tekintetét arcról arcra, míg végül megtalálta, akit keresett. Sietve, egyenes léptekkel sietett oda hozzá, és toppantva vigyázzba állt előtte.

Mielőtt egyáltalán jelét adta volna, hogy észrevette őt, a hadvezér, egy őszes hajú, bal szemén szemkötőt viselő férfi, ujjával nyomatékot adva dörgő hangjának, parancsokat osztott két beosztottjának. Csak miután végzett velük és útjukra bocsátotta őket, fordult meg. A fiatalember tisztelgésre emelte a kezét.

- Mi az, hadnagy? Talán nem volt világos minden utasítás? - kérdezte az ősz férfi, akit láthatóan bosszantott, hogy az ifjú tiszttel kell beszélnie. A tisztelgést sem viszonozta.

- De igen, kapitány úr - felelte a hadnagy, szinte gondolkodás nélkül - De... nehézségbe ütköztünk az északi kapunál - tette hozzá gyorsan, elnyújtva, kissé bizonytalanul ejtve ki a szavakat.

- Nehézségbe? - vonta fel a szemöldökét a szemkötős férfi, és összefonta a karját a mellén. Magyarázatra várt.

- Elállják az utunkat, félúton a vár felé.

- Kicsodák? Milyen csapatok azok, és hányan vannak? - dörögte a kapitány. Az ifjú hadnagy tétovázott, mielőtt felelt volna. Homlokán izzadtság gyöngyözött.

- Nem csapatok, uram... egyetlen harcos... - amint kimondta, a feljebbvalója szeme elkerekedett.

- Ne szórakozzon velem, fiam! Nyilazzák le, és kész, ahelyett hogy vesztegetik itt az időmet! - förmedt rá a fiatal tisztre, és készült egy kézlegyintéssel dolgára zavarni, de az nem mozdult.

- A nyilaink... hatástalanok ellene, kapitány úr...

- Micsoda?! Milyen ellenfél az, amelyiket nem lehet lenyilazni?! - recsegte bőszen az ősz férfi, végül ingerülten intett a kezével - Nem érdekes, ha nem fogja a nyíl, gázolja le a lovasság, vagy az ágyúk, bánom is én, de tisztítsák meg az utat az ostromcsapatoknak!

- A lovasság... szintén hatástalan, uram... aki eddig felvonult ellene, mind ott hullt el... az első sorokban kezdenek félni tőle - mondta a hadnagy, lassan elfúló hangon. Az ősz tiszt szemei villámokat szórtak.

- Én nem tudom, maga miről képzeleg itt, katona, de ez a sereg azért állt itt csatarendbe, hogy annak a vödörbe hugyozó von Maibachnak a várát bevegyük! És aki ellenünk szegül, a földbe tapossuk, megértette?

- I-igen, uram! - vágta rá a hadnagy a fülét felszakító mennydörgésre.

- Akkor menjen, vezényelje ki, akit csak kell, és tisztítsa meg az utat ahhoz az istenek verte, nyomorúságos várhoz! Amint a tüzérségünk helyzetbe állt, támadunk!

- Igenis, kapitány úr! - tisztelgett a fiatal tiszt, majd sarkon fordulva elviharzott, hogy teljesítse a parancsot.


A démon ismét bajt kever...


A kapu hangos csattanással záródott be mögötte, a vaskos reteszek, amelyek a túlsó oldalon zárták, tompa puffanással ereszkedtek a helyükre. Ferro féloldalt hátrapillantott, lefitymáló arccal végigmérte a vasalt kaput, majd a vállára lendítette ormótlan fegyverét, és előrelépett.

A várat sokezer főnyi sereg vette körül. Fehér alapon fekete oroszlánt ábrázoló lobogók emelkedtek a magasba és táncoltak a szélben, sátrak lepték el a domboldalt, hosszú sorokba rendeződött gyalogság és lovasok álltak harcra készen. A háttérben még szaporább mozgolódás látszott, további csapatok futottak be és csatlakoztak a már összegyűlt hadhoz. A felhők mögül át-átszűrődő napfény csillámokban tükröződött a páncélokon, fegyvercsörgés, harsogó parancsszavak zaja töltötte meg a teret.

- Addig se unatkozom - vigyorodott el Ferro, ahogy kiért a várfal biztonságot sejtető árnyékából. Kopott, fekete vértjének lemezei minden lépésnél egymásnak ütődtek, felcsördültek. Ahogy haladt, szemei folyamatosan a vele szemben felsorakozott hadakat fürkészték. Még mindig elég távol volt tőlük, így nem láthatta, de biztosra vette, hogy őt figyelik. Ahogy azt is, hogy egy pillanatra megzavarodtak. Egy ember közeledik feléjük, aki nyilvánvalóan nem követ, nem tárgyalni jön, és nem is a fegyvert akarja letenni előttük, de valamire készül.

- Lesz itt meglepetés... - kuncogott magában a nő. Félúton járhatott a várkapu és az ellenség tábora között, amikor megállt. Körülnézett, majd vállán megtámasztott, rozsdás kardját a magasba emelte. A hatalmas fegyver meghazudtolva saját méreteit, könnyedén lendült a levegőbe, majd ugyanolyan könnyedén fordult és hullott alá, hogy mély kongással a földbe fúródjon. Ferro vigyora szélesebbre nyílt. A kora reggeli levegő tiszta volt és hűvös. Messzire hallatszik majd a hangja.

- Halljátok-e, rühes szukafattyak! - kiáltotta el magát érdes, acsarkodó hangon - Gyávák vagytok, mint a fő'dbe' túró férgek! Be va'ttok szarva, disznóképű, trágyacséplő banda!

Velősen, haragosan és dühöngve káromkodott, és úgy tűnt, célba is talált. A vele szemközt felállt, rendezett sor megbomlott, néhányan mozgolódni kezdtek. Zokon vehették, amit hallottak, de mielőtt végérvényesen kiválhattak volna az alakzatból, hogy a magányos, őket sértegető ellenségre ronthassanak, egy lovas léptetett eléjük és kivont karddal visszaterelte őket a helyükre. Majd megfordult és miközben valamit mondott hangosan, tett egy mozdulatot, mire a gyalogosok sorai mögül nyílzápor szökött a levegőbe.

Ferro hangosan felröhögött, és a szemével követte a magas ívben közeledő vesszőket.

- Mondom én, gyáva fé'gek va'ttok! Aki ember köztetek, jöjjö', oszt küzdjön férfiként, ne íjja' lődőzzetek! - kiabálta megvetően. Amint a kilőtt nyilak ereszkedni kezdtek, kirántotta a földből a kardját, és mélyen leguggolva maga fölé emelte. A fegyver olyan széles volt, hogy teljesen eltakarta őt, csak vállvértjének pereme nyúlt ki alóla. Suhogás lepte el a fekete páncélos alakot.

A fém vesszőhegyek élesen kondultak, ahogy egymás után csapódtak a kard tömör, rozsdás pengéjének, de át nem ütötték az órmótlan fémtömböt. Ártalmatlanul pattantak le róla, vagy törtek ketté rajta. Amint a zápor elállt, Ferro megtámasztotta a kardot, és felegyenesedett.

- A vízfejű íjászaitok egy bálnát se talá'nának el! - recsegte félig röhögve - Ti vásári szajhák kő'kei, gyüjjön má' ide egyiktek, aki férfi, hadd ontom ki a beleit és vetem a kutyák elibe!

Megint mozgolódás támadt a sorban, de ezúttal többen vélték úgy, hogy ideje megtorolni a fejükhöz vágott sértéseket. Három lovas tudta csak visszaparancsolni őket. Amint nagynehezen újra rendeződött a sor, az egyik közülük megfordult, és léptetve indult Ferro irányába.

- Gyere csak, te kis ganajtúró - morogta a nő halkan és szorosan ráfonta ujjait kardjának markolatára. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a lovasról, aki lassan, óvatosan közeledett felé, kivont, csapásra készen tartott karddal. A bajtársai bíztató kurjongatásokat, éljenző kiáltásokat eregettek utána.

- Ejnye már, a fehérnép nem tudja, hol a helye? Csak sír-rí és nincs aki értelmet pofozzon a fejébe? - szólalt meg a férfi, és oldalra kiköpve, undorral mérte végig Ferrót. Láthatóan ugyanúgy bosszantották a sértések, mint azokat a katonákat, akiket az imént utasított rendre, és utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne rontson üvöltve a nagyhangú nőre. Néhány lépésre tőle megállította hátasát. A ló ingerülten fújtatott.

- Kushadj, korcs! - vicsorgott Ferro - Nem is é'tem, mié' reszketnek ezek úgy tőletek - bökött aztán a fejével a vár irányába - Hisz' csak egy büdös, szarba' hempergő marhacsorda va'ttok, akiket le ke' vágni! - a férfi szemei elkerekedtek, és dühösen felszikráztak. Eddig kordában tudta tartani az indulatait, de úgy tűnt, elfogyott a türelme.

- Hangosan röfögsz, te koca... - hörögte, megrántotta a gyeplőt és közelebb léptetett, felemelve a kezében tartott pengét.

A vaskos, rozsdás kard embertelen gyorsasággal lendült előre, és a ló fejével együtt, vértestül kettészakította a férfi törzsét, mielőtt az felfoghatta volna, mi történik. Vérvörös permet szóródott szerteszét, átitatva a földet, ló és lovasa pedig rángatózva zuhant el és terült ki.

Ferro arcára megrészegült, diadalittas vicsor ült ki, vérmocskos fegyverét a magasba lendítette, majd ismét a földbe szúrta.

- Ki lesz a köve'kkező, patkányok? - pocskondiázott újra - Vagy mind ilye' puhány göcsörtök vagytok?


2010. február 21., vasárnap

Leláncolt démon


De rég volt frissítés... no, ez a mostani csak amolyan szösszenet, még nem döntöttem el / találtam ki, hogy pontosan hogy is végződjön, vagy mely szereplők jelenjenek majd meg. Később vagy kiegészítem, vagy újra posztolom az egészet.

A fém hideg késként hasított Ferro csuklójába. Vér serkent a márványfehér bőr alól, de a nő arckifejezése szemernyit sem változott. Továbbra is összevont szemöldökkel, vicsorogva méregette az őt leláncoló béklyókat, de semmi jelét nem adta, hogy érzékelte volna a fájdalmat, amikor megpróbálta kirángatni belőlük a kezét.

Ahogy el akart lépni a faltól, a rövidre hagyott láncok felcsörögtek. Mindössze egyetlen lépésnyire engedték eltávolodni. Megpróbálta feszíteni őket, hátha elhajlik, elpattan egy gyengébb láncszem, de csak annyit ért el, hogy a bokája körül is vér serkent. Morogva ült le a földre és a hideg falnak támasztotta a hátát. Ezüst szemei a félhomályt kémlelték, kerestek, bármit, ami segíthetett kijutni a fogságból.

A tömlöc, ahova bezárták, kongott az ürességtől, a zárkák mind üresen álltak. Mindenhol kőfalak, rácsok, amelyeket foltokban emésztett a rozsda, dohos félhomály ereszkedett alá, egyetlen nyíláson szűrődött csak be némi halvány fény. A levegőben áporodott izzadtság és vizeletszag egyvelege terjengett. Talán nem is hosszú idővel ezelőtt még korántsem volt olyan elhagyatott a sötét gödör a vár gyomrában.

Ferro pillantása pontról pontra táncolt, de nem fedezett fel semmi felhasználhatót, semmi törhetőt, semmi olyat, amit elért volna. Felemelte megbéklyózott, falhoz láncolt kezeit, és hosszan vizsgálta, aztán egy lemondó mordulás kíséretében leengedte.

Megint a falnak dőlt és tekintetével a mennyezetet kémlelte. Kő vonult kövön hideget árasztva, repedések futottak és ágaztak szét mindenfelé. Bután elvigyorodott és kuncogni kezdett, érdes, reszelős hangja torz visszhangot hagyott maga után a zárt térben. Egyik ujjával rajzolni kezdett a porba, de nem betűket formált, vagy értelmes ábrát. Az ujja hegye csak úgy, össze-vissza járt a hideg kövön.

Nem emlékezett rá, hogyan került ide. Az utolsó amit fel tudott idézni, az volt, hogy egy kavalkád közepében áll és harcol. Sokan támadtak rá, de nem bírtak vele. Aztán minden elfeketedett, és a zárkában tért magához.

Sajgó tarkójához emelte a kezét és megdörzsölte. Egy seben húzta végig az ujjait, ami még nem zárt össze teljesen. Valami eltalálta ott, de nem tudta mi lehetett az. Talán egy mérgezett penge, vagy bénító tű. Vagy egyszerűen csak egy jól irányzott csapás volt, amitől eszméletét vesztette. Mindenesetre fürgének, ügyesnek kellett lennie annak, aki bevitte a találatot.

Hirtelen felkapta a fejét. Zajra lett figyelmes. Öreg, nehézkes zár kattant, a vasalt ajtó a tömlöc túlsó végében nyikorogva nyílt ki. Néhány alak lépett be rajta. Ferro felállt, le nem véve a mozgásról a szemét, de nem látta tisztán, kik lehettek. A halvány fény, ami valahonnan a magasból szivárgott be, rájuk vetült ugyan egy rövid ideig, de csak félig-meddig világította meg az arcukat, felismerni nem lehetett őket.

De felé jöttek, ez biztos volt.

Egyikük, aki elöl haladt, egy karikán forgatott néhány kulcsot, majd fogta az egyiket, megállt Ferro zárkája előtt, és kinyitotta a ajtót.


2010. február 11., csütörtök

A von Maibach-birtok II.


Szóval ő Thibalt von Maibach, suhant át a gondolat Claritia fején. Halkan kántálva írt kéken ragyogó kezekkel ábrákat a levegőbe, miközben a bekötözött sebekkel fekvő férfit figyelte. A báró még így, megtörve és sebesülten, vértől és verejtéktől mocskosan és az elmúlt óra lassan múló fájdalmától és grimaszba rándult arccal is erőt és szívósságot sugárzott. Keményen megküzdött a saját életéért, ha nem teszi, Claritia minden gyógyító tudománya sem lett volna elég, hogy visszahozza a sötétségből.

- Fel fog épülni - pillantott hátra a válla fölött a papnő, a szoba ajtajában álló katonatisztre. Magas, vállas férfi volt, arcán sebhely húzódott végig, rövidre nyírt, őszes haja kócosan állt mindenfelé. Mellvértjén karcok, kisebb horpadások éktelenkedtek. Szemeiben éber, rezzenéstelen tekintet ült, amit egy pillanatra sem vett le Claritiáról. Altrund Wichgen hadnagy, a báró egyik segédtisztje. Mellette volt, amikor a várba visszatértükben rajtuk ütött Karl von Lusten ostromhoz gyűlekező seregének elővédje - Valaki virrasszon mellette az éjjel. Ha a kötés átvérzik, cserélni kell - tette még hozzá a papnő, és Ingrid felé fordult, aki az ágy végében ült, és aggodalomtól csillogó szemekkel figyelte a báró felemelkedő, majd leereszkedő mellkasát és a feszült szuszogást, ami a mozdulatot kísérte. Lassan felelmelte a fejét, majd egy néma bólintással jelezte, hogy megértette, amit mondtak neki.

- Köszönjük a szolgálataidat - szólalt meg a páncélos tiszt, és közelebb lépett az ágyhoz. Hangja kemény volt és egyenletes, de szavai ellenére a hálának csak egy halvány nyoma csengett ki belőle. Fürkésző szemekkel mérte végig a báró alakját.

- Szívesen maradok magam is, ha... - kezdte Claritia, de Wichgen felemelt kézzel félbeszakította.

- Arra nem lesz semmi szükség - mondta anélkül, hogy Claritiára nézett volna - Gondjainkba vesszük a báró urat - Ingrid felkapta a fejét. Hirtelen elfintorodott, összerántotta a szemöldökét és felpattant a helyéről. A kis háromlábú szék, amin ült, koppanva dőlt fel.

- Eriggyen má', Wichgen! - kiáltott fel ingerülten - A lány épp most mentette meg a na'ccságos úr életit. Legalább egy hangyányit legyen udvariasabb, he! - lóbálta az ujját a férfi arca előtt. Magas, érdes hangja szinte sértette a fület, de a hadnagynak szeme se rebbent.

- Mint mondtam, hálásak vagyunk a szolgálataiért - villantott Wichgen egy szúró pillantást a cselédre. Ingrid elfojtotta a következő szitkot, ami épp elhagyni készült a torkát, majd óvatosan hátrált egy lépést. Wichgen Claritia felé fordult.

- De most arra kérlek, fáradj vissza a lakosztályodba. Érted küldünk, ha szükség lesz rád - mondta higgadtan, és enyhén meghajtotta a fejét.

- Kryilian áldása óvja önt, hadnagy - felelte Claritia, és összetett kezekkel viszonozta a meghajlást. Felvette hosszú, fehér köpenyét a székről, amelyre korábban terítette és válla köré húzva kifelé indult a szobából. Ingrid is meghajolt a hadnagy felé, bár kurtán és hetykébben, majd követte őt. Lépteik tompán kopogva visszhangzottak a folyosón.

- Ne haragu'ggyon a hadnagyra, úrnőm - mondta Claritiának halkan - Nem rossz ember, csak óvatos természet... és hát vigyázni akar a na'ccságos úrra.

- Csak a kötelességét végzi. Ezért nem haragudhatok - felelte Claritia kissé zavartan. Több nap után is furcsa volt, hogy a cselédek úrnőnek nevezik. Nem tudta, hogy ez minden vendéggel így szokás-e, vagy talán ahhoz van köze, hogy egy isten, egy égi hatalom szolgálatában áll. Vagy netán teljesen más okból. És egyelőre nem kívánt tapintatlannak mutatkozni azzal, hogy rákérdez - Számára idegen vagyok ebben a várban.

- Hát de mégiscsak megmentette a na'ccságos úr életét. Ezzel igazán megenyhíthette vóna. Csak egy kicsit - morfondírozott Ingrid.

- Biztosan jó indokkal ilyen gyanakvó - mondta Claritia - Őrült időket élünk - egy pillanatra felvillant előtte a nővérei halála. Gloire utolsó, döbbent arckifejezése, Avis sikoltása, a rémület, ami a többiek arcára kiült.

És az ezüstös szemű, éjfekete árny, aki lemészárolta őket.

Claritia megtántorodott, ahogy az emlékek megrohanták. Pusztán azalatt a néhány nap alatt, amíg a von Maibach-birtokon tartózkodott, nem sikerült elég mélyre temetnie őket, hiába igyekezett minél több elfoglaltságot találni, hogy elvonja a figyelmét.

- Jól érzi magát, úrnőm? - kapott észbe Ingrid a saját puffogásából és a vállánál gyorsan támaszt adott Claritiának.

- Persze, persze... - bólogatott a papnő, és igyekezett összeszedte magát. Ingrid felvont szemöldökkel nézett rá, de végül nem kérdezett semmit. Csak követte őt tovább a folyosón. Odakint már leszállt az est. Claritia, hogy elfelejtse a fájó gondolatokat, a vaskos kőfalakon lobogó fáklyatüzeket figyelte. A fáklyakövek egyenletes, állandó fénye után, amit a kolostorban eltöltött évek alatt annyira megszokott, hogy teljesen természetesnek vette, üdítő változatosságnak tűnt az égő olaj lángjának játéka. Majd arra lett figyelmes, hogy a lángok mintha a távolban motoszkáló nesszel együtt táncolnának.

- Mi ez a hang? - kérdezte Claritia Ingridre pillantva - Mintha... zenét hallanék - A cseléd értetlenül nézett vissza rá és a fülét hegyezte. Aztán biccentett.

- Ó, hogy az... - mondta flegmán - Onnan gyün, e - mutatott az egyik tölgyfa ajtóra a folyosó végében, egy elágazás és egy csigalépcső előtt. Ahogy közeledtek hozzá, a nesz erősödött, ritmusokra és tiszta hangokra oszlott fel. Valóban zene volt. Amit mintha vígasság hangjai kísértek volna. Ének, bár meglehetősen hamis, harsány kacagás, csörömpölés, toppanások. Claritia megállt az ajtó előtt és kérdően nézett Ingridre. Az kelletlen fintorral az arcán az ajtóra bökött és megvonta a vállát.

Claritia lassan lenyomta a vaskos réz kilincset, és szélesre tárta az ajtót.



2010. február 6., szombat

A von Maibach-birtok I.


Ismét frissítés, ideje is volt már. :) Ez és a következő néhány jelenet már szépen a történet sűrűjében játszódik:


Thibalt von Maibach számára a valóság képlékeny alakot öltött. Szemei előtt hol homályos, színes foltok kavalkádja, hol sötét feketeség siklott el, a zajok körülötte felerősödtek, majd elhalkultak. Időnként szavak foszlányai jutottak el hozzá, de értelmetlenek maradtak számára. Tudata az eszméletvesztés határán sodródott, át-átlépve azt, majd visszabillenve onnan. Az egész testében szétáradó, lüktető fájdalom volt az, ami nem engedte végleg a sötétségbe zuhanni. Nem érzékelte az idő múlását sem, de hosszú percek teltek el, mire a csörgés, recsegés, kiabálás elcsendesült, és ütemes kopogás váltotta fel. Az emberi hangok, amiket eddig hallott, megritkultak, s bár beszédüket továbbra sem értette, valahol emlékei legmélyén felismerte, hogy mindet hallotta már. Egy kivételével.

Nyomást érzett a vállán és a lábain, és úgy érezte, lebeg. Mintha vitték volna valahova. Időnként a teste megbillent, a nyomás irányt váltott, föl, majd le, vagy éppen oldalra. Végül megszűnt, és a báró támaszt érzett a háta alatt. Egy pillanatra magához tért, szemei előtt néhány alak körvonala bontakozott ki, amint fény világítja meg őket.

- ...ll eng... nagys... r? - szólt valaki a távolból, de mire a visszhang eljutott Thibalthoz, érthetetlenné torzult. Látása megint elhomályosult, majdnem teljesen elfeketedett minden.

Hirtelen fájdalom nyilalt a testébe, ahogy valaki megmozdította a vállánál fogva, aztán könnyebség fogta el, amint a nyomás mellkasán felengedett. Fémes koppanás, majd hosszú, éles recsegés hallatszott messziről tompán. Hűvös fuvallat csapta meg a báró felsőtestét. Valaki kiszabadíthatta a vértjéből, és felszakíthatta a ruháját.

Az elmosódó homályban kék fény ragyogott fel. Thibalt megint nyomást érzett, mintha megérintették volna, de a korábbival ellentétben, ez kellemes, a fájdalmát enyhítő érzés volt. Mint tűzre öntött jeges víz, úgy áradt szét a tagjaiban, s tisztította ki elméjét néhány röpke másodpercig annyira, hogy az elhangzó emberi beszéd értelme eljusson hozzá.

- Adj tűt és cérnát! - hallatszott egy női hang. A báró ezt az egyet nem ismerte fel az összes többi között, holott azt sikerült megértenie, hogy minden bizonnyal a saját várában van. De mielőtt megtalálhatta volna a a választ a talányra, bal karjában, ahol fájdalma a legerősebb volt és a legkevésbé csillapodott az imént, apró tűszúrások cikáztak végig. Összekoccanó fogai között sziszegés préselődött ki, teste pedig megfeszült.

- Fogd le! - szólt ismét a nő. Valami nyomban Thibalt szabad végtagjai köré fonódott, és erővel nyomta le azokat. Újabb tűszúrások perzselték a bőrét és húsát, egy hosszú vonal mentén, szinte karja teljes hosszában. A fájdalomtól szédülni kezdett, megint majdnem elvesztette az eszméletét.

Aztán a tűszúrások abbamaradtak ugyan, de a báró fájdalma nem akart szűnni, és erőteljesebben égette most már az egész testét, mint eddig. Torkából mély hörgés tört fel. Rángatózni kezdett, tagjai ki-kicsúsztak a szorításból, amely tartotta őket, és vad kapkodásban ütődtek neki mindennek és mindenkinek, ami és aki körülöttük állt. Ijedt nyögések, kiabálás hallatszott. Thibalt nem volt tudatában annak, mit is tesz, de azt érezte, hogy valami el akarja ragadni. A fájdalom, amely tüzesen mardosta, el akarta emészteni. Hát küzdött ellene.

Nem tudta, meddig tarthatott, másodpercekig, percekig, vagy órákig, de végül a kín egy újabb hűvös érintéstől szakadozni kezdett és elcsendesült annyira, hogy a görcsbe feszült, vonagló test felengedjen.

A báró megpróbálta kinyitni a szemét. Hunyorogni kezdett a fényben, de csak zavaros, egymásba csúszó színfoltok táncoltak a szeme előtt. Az egyetlen, amit elég tisztán látott ahhoz, hogy felismerje, egy arc volt. Egy fiatal nő arca, szemében egyszerre csillant aggodalom és elszántság. Ujjait egy pillanatra a báró homlokához emelte. Kéken csillogtak. Thibalt nem tudta volna megmondani, ki az. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna korábban.

Szemhéjait hirtelen nagyon nehéznek érezte, így inkább lehunyta őket. Ahogy a kéken fénylő kezek érintése egyre inkább csitította a testét égető lángokat, úgy vett rajta erőt a fáradtság. Még nem teljesen fogta fel, hogy az elmúlt néhány örökkévalóságnak tűnő percben az életéért küzdött. Tudata egyre tisztult.

- Mi lesz vele? - kérdezte most egy másik női hang, szinte remegve. Thibalt ráismert, valamelyik cseléde lehetett.

- Életben marad - felelt az ismeretlen, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A báró ismét kinyitotta a szemét, és ajkai szavakat kezdtek formálni, de hang már nem hagyta el a torkát.

Csak annyit látott, hogy egy kéken ragyogó kéz az arca felé nyúl, megérinti azt, ő pedig egyszerre nagyon könnyűnek érezi magát. Szemei lecsukódtak, és mielőtt bármilyen gondolat megfogalmazódhatott volna benne, mély, pihentető álomba merült.

Életben maradt.


2010. január 27., szerda

Lidérc az esőben III.


- Meghalt? - kérdezte komoran Bertrohm. Lova hátán ült, és összehúzott szemöldökkel tekintett le az előtte, a sárban heverő testre. A félrebillent sisak alól kilátszó arc döbbent rémületbe fagyott utolsó pilanatában. Mellvértje úgy szakadt át és lógtak rajta ezüstös rojtok, mintha papírból lett volna, a szétfogácsolt acél alatt széles, mély seb húzódott, a férfi felsőtestét sötétvörösre festette a kitódult vér.

- Igen, kapitány úr - felelte a halott felett guggoló őr, és megfeszült arccal, undorodva elfordult. Nem kellett volna közelebbről megvizsgálnia a testet, bárki rögtön láthatta rajta, hogy nincs már benne élet. Ő mégis megtette, mintha nem volna hajlandó feladni a reményt, hogy megmentheti a szerencsétlent.

Bertrohm keze ökölbe szorult a kantárszáron. Fürkésző pillantást vetett széltében-hosszában az úton, de nem fedezett fel semmi gyanúsat. Pedig ott volt a baj a közelben. Sokéves szolgálat után a zsigereiben érezte.

Az eső alábhagyott valamelyest, de még mindig esett, hűvös függönnyel takarva be a város utcáit. Csak néhány méterre lehetett tisztán látni, amögött pedig elnagyolt, homályba burkolózott árnyékképek tűntek fel. A város toronyóráját is betakarta a sötétség. De hiába suhogott a víz és a szél tovább, nagy volt a csend. Túl nagy. Úgy tűnhetett, hogy az ítéletidő zavarta be a lakosokat, koldusokat, részegen éneklőket, az éjszaka népét a legközelebbi fedél alá, de valójában valami sokkal borzasztóbb terjengett a levegőben, ami bármikor kirobbanhatott az átható csendből.

- Fegyvert szegezz, emberek! - dörmögte aztán a kapitány, és a szavára az őt körülvevők megragadták és derekukhoz szorítva előreszegezték alabárdjaikat. Bertrohm utasítására körülötte félkörbe húzódtak, és lassan, óvatosan indultak előre, hogy átfésüljék a fogadó és a környező házak előterét és a közéjük eső utcákat.

- Mindjárt belebotlunk Markus szörnyetegébe! - hallatszott valahonnan a sorból. A katona próbált magabiztosan viccelődni, de a hangja elfúlt, és a megjegyzését harsány helyett feszült kacagások követték. Amíg a helyőrségi táborból a városba befelé tartottak, bátran űztek gúnyt Markusból, lökdösték, gorombaságokat vágtak a fejéhez, amiért miatta kellett otthagyniuk a szállást és menetelniük az esőben egy hibbant fehérnépet keresve, de most megérezték, hogy a dolognak bizony fele sem tréfa.

Ahogy tágult a kör, még több holttestet fedeztek fel, rajtuk hatalmas szakított sebek tátongtak, mint a legelsőn. Falak árnyékában, vízelvezetőkbe zuhanva hevertek, mintha valamilyen láthatatlan, hatalmas erő dobálta volna őket ide-oda, akár a rongybabákat. A körülöttük gyűlt vörös tócsákat lassan mosta el az esővíz. Némelyikük teste majdnem teljesen kettészakadt, lecsonkolt tagjaik pocsolyákban hevertek.

- Itt van... itt van! Mind meghalunk! - jajdult fel nyöszörögve valaki a kör egyik szélén. Egy tépett, koszos öltözékű fiatal fiú volt, szemében zabolázatlan félelem ült, éppen úgy, mint korábban, amikor Bertrohm kapitánynak tett jelentést. Rémülten próbált elhátrálni.

- Higgadj már le Gustad! - förmedt rá a mellette álló és a vállánál fogva visszarángatta a sorba - Nem fog senki meghalni! - mondta és mélyen a szemébe nézett. Gustad, ha nem remegett volna a térde a félelemtől, talán észrevette volna a férfi hangjában csengő kételyt. De így nem tette, csak összeszedte magát annyira, hogy ne essen kétségbe és szökjön el.

- Itt van valami! - szólalt meg hangosan az alakzat túloldalán egy másik őr, és kezét a magasba nyújtva intett a körülötte állóknak, mire azok közelebb húzódtak. Bertrohm is odaléptetett hátasán.

A fogadó egyik oldalában felállított, kissé kopott falú kamra tövében egy újabb test feküdt, hátát féloldalvást a falnak támasztva. Annyiban különbözött a szanaszét heverő, lekaszabolt őröktől, hogy páncélja fekete volt, mint maga az éjszaka, és sötétvörös foltok borították ugyan, de a hosszú, széles repedéseknek nyoma sem volt rajta. A viselője, egy nő, feje kissé oldalra hajlott, szemei csukva, a márványfehér bőrre száradt vér a rá csöpögő vízzel együtt csorgott le az arcáról.

És, ami azonnal látszott rajta, hogy nem volt halott.

- Ki a kínkeserves....? - kérdezte volna Bertrohm, ahogy lováról szemügyre vette az alakot, de Gustad feltörő nyöszörgése félbeszakította.

- Ő az! Ő a démon! - siránkozott a fiú. A többiek egyként néztek először rá, aztán Markusra, aki elkerekedett szemekkel, lélegzetét visszafojtva nézett rájuk vissza, és anélkül, hogy megszólalt volna, bólintott.

A kapitány intett, mire az egyik férfi odalépett a nőhöz és felemelte a csizmáját, hogy vállon taszítsa. De mielőtt hozzáérhetett volna, a márványfehér arc szemei felpattantak, és egy fekete kesztyűbe bújt kéz kapta el a férfi lábfejét.

- Mit akartok? - sziszegte a nő, és metsző pillantásával egymás után keresztülszúrta az odagyűlt őröket.

- Te ölted meg a bajtársainkat? - Bertrohm csak ennyit kérdezett, kimérten.

- Igen, én - felelte a nő, és elvigyorodott - Az egyik azé' elég ügyes vót. Szépen megvágta a nyakam, úgyhogy lepihentem ide - kuncogta és oldalra billentette a fejét, hogy csapzott haja alól kilátsszon a seb.

- Add meg magad, vagy lakolj halállal a bűnödért, itt helyben - mondta Bertrohm hidegen, állva a háborodott, gyilkos tekintetet.

- Dögöljetek meg - változott át a nő vigyora egy szemvillanás alatt egy ragadozó vicsorává, és mit sem törődve azzal, hogy vagy féltucat alabárdot szegeznek neki, felrántotta a jobbját.

A kardként használt vastömb, ami eddig a pengéjét szinte teljesen ellepő rozsdától észrevétlenül bújt meg a sárban, széles ívben meglódult, széttörte több alabárd nyelét, és lefejezett kettőt az őrök közül. A többi mind megdermedt hirtelen támadt félelmében. A vaskos fegyver olyan sebesen és könnyedén mozgott, mintha egy vékony gallyat suhogtattak volna.

- Ne csak álljatok, kerítsétek... - harsant fel Bertrohm, hogy felrázza az embereit mozdulatlanságukból, de későn. Mire felocsúdhattak volna, az éjsötét páncélba öltözött rém már talpon is volt, ezüst szemei szikrákat szórtak, kardja kíméletlenül hasított minden irányba, és kaszált le mindent, ami az útjába került. Néhányan megpróbálták saját fegyverük hosszát kihasználni és a vért lemezeinek csatlakozásánál szúrt sebet ejteni a feléledt rémségen, de az sokkal gyorsabb volt náluk. Ha el is találták, a páncélon ütöttek csak egy-egy újabb horpadást.

Második mozdulatra nem maradt már idejük. Fájdalmasan sikoltva, felszakadó mellkassal, letépett végtagokkal, egymás után hulltak el. A kevésbé edzettek rémületükben elejtették fegyvereiket, és hanyatt-homlok menekültek, remélve, hogy ha elég messzire jutnak, az éj majd elrejti őket.

- Gyertek vissza, gyáva férgek! Azonnal fogjátok kör... - dühöngött Bertrohm, de valami irdatlan erővel csapódott a törzsének, és levetette őt a lova nyergéből.

Sarat és vizet fröcskölve zuhant hanyatt, egész testében fájdalom áradt szét, érezte, hogy mélyen bezúzott vértje szétszakítja a vastag vászonszövetet, amit alatta viselt, és csontig mar a mellkasába és az oldalába. A ló nyerítva ágaskodott fel, majd vágtatni kezdett, el, minél messzebb az őrült vérontástól.

Bertrohm Fájdalmasan felhördült és megpróbálta feltornászni magát a földről, de feltépett fém csak még inkább belevágott a húsába. Fémes kongás, az ormótlan fegyver mély suhogása csontok roppanása, elfúló sikoltások, vér fröccsenése nyomta el az eső neszeit, amíg küszködött, hogy valahogyan talpra álljon. Aztán a vérveszteségtől gyengülni kezdett, látása elhomályosult. A zajok ritkulni kezdtek körülötte, majd teljesen elhalkultak. Arcát hideg tűkként szúrkálták az esőcseppek.

Egy éjfekete árny tornyosult fölé, és nézett le rá megrészegült arccal.

- Ki... ki vagy te... ? - nyögte a kapitány elfúló hangon.

- Hogy ki... ? Legyek mon'juk egy démon... - vigyorgott eszelősen a nő, magasra emelte hatalmas fegyverét, és két kézzel markolva azt, lefelé szúrt. A rozsdás, széles végű penge vért fröccsentve átlyukasztotta a szétroncsolt vértet, és odaszegezte a férfi testét a földhöz.

Siegfried Bertrohm kapitány még utoljára vett egy fájdalmas lélegzetet, végül tagjai elernyedtek, és szemeiben kihunyt a fény.


2010. január 26., kedd

Lidérc az esőben II.


- Azt akarja mondani nekem, katona - dörögte szikrázó szemekkel a termetes, vastag bajszú tiszt, és felpattant az asztala mögül, tenyérrel csapva annak lapjára. A teremben fényt adó gyertyák lángja meglibbent az ütés erejétől - hogy be merészeltek engedni egy ganús külsejű egyént a városba, aki ráadásul fegyverrel fenyegette magukat?

- I-igen, uram - felelte Markus, és nyelt egyet.

- Mégis mire fizetek zsoldot maguknak, gyáva meztelencsigák?! A maguk dolga kint tartani azokat, akiknek itt semmi keresnivalója! - harsogta a nagydarab férfi és dühödten szétvetette a karját. Siegfried Bertrohm, Dessburg helyőrségének kapitánya tekintélyt parancsoló, fegyelmezett, az előírásokat pontosan betartó ember volt, mindig alaposan, kézzelfogható tények alapján dolgozott, és ugyanezt várta el minden beosztottjától is. Ennek az elvárásnak pedig, a kis fogadóhelységben éppen jelentést tett, víztől csapzott, köpcös férfi, láthatóan nem tudott eleget tenni.

- Nem bírtunk volna vele, uram - próbálta tovább menteni magát Markus, és összeéb húzta magát, amennyire vigyázzállásban lehetett.

- Az ott talán piszkavas, a maga kezében?! - mennydörögte Bertrohm és az őr kezében tartott alabárdra bökött. Markus úgy érezte, noha percekkel korábban még vacogott az esőtől és a hideg széltől áthűtött vértben, hogy hirtelen nagyon melege lett. - Szégyen és gyalázat, hogy akárki, főként, egy nő, magukra ijeszt egy vakkantással és szabadon masírozhat a városból ki és be!

- Az a nő biz' nem csak egy hétköznapi haramia volt, kapitány úr - mondta Markus, valamivel határozottabban, remélve, hogy sikerül átjutnia a kapitány fejére ereszkedett vörös ködön.

- Valóban? Miből gondolja? - vonta föl a szemöldökét Bertrohm és az asztalra támaszkodva hajolt közelebb Markushoz. Az nem szólalt meg, csak zavartan állta a tekintetét.

- Útonállók nem viselnek ilyen páncélt, és nem hordanak ilyen kardot - kezdte aztán, és igyekezett minél érthetőbben előadni a mondandóját - Nem is az volt, hanem hidegvérű mészáros - tette hozzá. Felvillant előtte az ezüst szempár, ő pedig összerezzent.

- De maguk mégsem állították meg! - szegezte Bertrohm a mutatóujját az őrnek.

- Levágott volna minket, uram - rázta meg a fejét megadóan Markus.

- Elég ebből! - vetett véget a magyarázkodásnak a kapitány, és a kezét feltartva nyomatékot adott a szavainak - Magára öt nap zárka vár, amint előkerítette és elémhozta ezt a...

Nem fejezhette be a mondatot. A szoba ajtaja hirtelen robajjal kivágódott, és egy zilált öltözékű, vékony alkatú suhanc esett be rajta. Nagyon fiatal volt még, csontjai szinte zörögtek. Ő is a városi örség egyenruháját és felszerelését viselte, de sisakja, fegyvere sehol, nadrágján szakadások futottak végig, mellvértjének szíjai több helyen elpattantak, az acélt apróbb vérfoltok koszolták. Ugyanúgy víz csöpögött róla, mint Markusról.

- K... kapitány úr, z-zavargás... a nyug...nyugati k-kerületben - hebegte, miközben bebukdácsolt. Szemei ide-oda ugráltak. Rémület táncolt bennük. Végül Bertrohm odelépett hozzá, megragadta a vállánál és megrázta az ifjút.

- Térjen magához, fiam! - kiáltotta az arcába parancsolóan és belefúrta tekintetét az övébe - Mi történt?

- A... a fogadónál... a járőrparancsnok szóváltásba keveredett... fegyvert rántottak és... lekaszabolták a szakaszt... - bökte ki a fiú.

- Kicsodák? Hányan vannak? - kérdezte Bertrohm hangosan, nem adva neki esélyt, hogy újra rémületbe zuhanjon.

- Egy... egy nő... vagyis annak látszott... de nem ember volt... - Bertrohm felvonta a szemöldökét és kérdően Markusra pillantott. Az elkerekedett szemekkel bólintott. Abba az irányba követte a lidércet, mielőtt elsietett jelenteni a kapitánynak.

- Maguk vagy mind a ketten agyalágyultak - dörmögte Berthrohm és felváltva nézett hol a fiúra, hol Markusra - vagy tényleg egy démon szabadult a városra.

Láthatóan nem volt a kapitány ínyére a gondolat, hogy valaki egyes-egyedül levágja egy szakasznyi emberét, de amíg Markus jelentését nem volt nehéz kétes hitelű, vagy egyenesen kitalált rémtörténetnek nézni, amivel a saját felelőtlenségét próbálta palástolni, a suhanc szemében ülő rémületet, vagy megtépázott öltözékét már nem tudta elhesegetni egy kézlegyintéssel. Néhány pillanatig komoran elgondolkodott, majd Markushoz fordult.

- Lássuk, mennyire valóságos ez a maga szörnyetege. Szedjen össze negyven embert - mondta határozottan. Markus tisztelgett, majd dobogó léptekkel kiviharzott a szobából, hogy teljesítse a parancsot.

- Nem számít, hány embert hív... - nyöszörögte a fiú elfúló hangon, amint a léptek halkulni kezdtek - Végez mindannyiukkal...

- Ne beszéljen ostobaságot - förmedt rá Bertrohm - Nincs olyan ember, aki egymaga elbánhatna három és féltucat fegyveressel, bármilyen agyafúrt legyen is.

- Nem is ember... - suttogta az ifjú, félelemtől mélyen átitatott arckifejezéssel - Az egy démon...



2010. január 24., vasárnap

Lidérc az esőben I.


Na, végre idáig is eljutottam. Vissza egy kicsit kedvenc démonunkhoz. :)


- Te Greipsch, az ott szerinted meg micsoda? - kérdezte az egyik őr a társát. Alabárdjára támaszkodott és hunyorogva próbált látni valamit a zuhogó esőben. A zápor pillanatok alatt ütött rajtuk, és ömlött megállás nélkül a tiszta eget hirtelenjében eltakaró felhőkből. Az égzengés éles robaja messze elhallatszott, hírül adva, hogy merre tart a szűnni nem akaró vihar. Szél süvített és mart be a pergő víztől kihűlt vértek alá, amit a város falának lábánál, a kapuban meghúzódó őrök viseltek.

- Mi? Hol? Én ugyan nem látok semmit - hunyorgott a másik, és nyakát nyújtogatva próbálta felfedezni, amit a nálánál köpcösebb férfi látni vélt - Rémeket kergetsz, Markus, inkább üljünk le kártyázni - legyintett, és alabárdját a falnak támasztva kutatni kezdett buggyos nadrágja zsebeiben.

- Ottan van az, ha mondom - makacskodott Markus, és rendületlenül kémlelte a záporfüggönyt. Lassan beesteledett, a nap már szinte teljesen lenyugodott a távoli hegyek között, elhalványult fényét teljesen elmosta a sűrű eső.

    És valóban, az egyenesen a városkapuhoz vezető úton valami mozgott. Bár először inkább hallani, semmint látni lehetett a közeledő sötét foltot. Fémes csattogás vágott keresztül az eső zúgásán és a szél suhogásán, egyre és egyre hangosabban, ahogy közeledett. Aztán a zajt kísérve egy fekete alak rajzolódott ki a zivatarból, és tartott egyenesen a kapu felé.

- Ez meg ki az ördög? - hunyorgott Greipsch. Most már ő is látta, de nem tudta, mi, vagy ki is az, ami megjelent a szemei előtt. Ujjai viszakulcsolódtak az alabárd nyelére.

    Egy nő volt az, fekete páncélban, bőre márványfehér, vállán egy hatalmas, rozsdás vastömböt cipelt. Sötétlő kék haja csapzottan, rendezetlenül csüngött alá az álláig, ezüstös szemeiben metsző, kíméletlen tekintet ült. Kemény léptekkel haladt, a szakadó eső és a lába alatt egyre inkább felgyülemlő sár nemigen lassította le, úgy látszott, nem is zavarja.

- Valami rémség, amit kergetek - válaszolt Markus fintorogva, és dorgáló pillantást vetett a társára.

- Jó'van, na. Nem tudhattam - mentegetőzött Greipsch és megvonta a vállát.

    Ahogy belépett a kapu szélárnyékába, és az esőcseppek nem kopogtak tovább ütött-kopott vértjén, a lidércre emlékeztető páncélos leemelte embernyi hosszúságú fegyverét a válláról, és tompa kondulással a földbe szúrva azt, nekitámaszkodott. Néhány pillanatig méregette a félig meglepett, félig zavarodott arcot vágó őröket.

- Mi járatban... idegen? - kockáztatott meg egy kérdést Greipsch. Próbált magabiztosnak tűnni, tudván, hogy városi hatóság tisztét tölti be, de a hangja mégis megremegett. Az arca megfeszült, ahogy a nő ráemelte a tekintetét.

    A fekete páncélon helyenként sötétvörös foltok éktelenkedtek, csakúgy mint a kardnak látszó, rozsdás tömbön, és a két férfi egyszerre ébredt rá, hogy a kopottas acél vértől mocskos.

- Mi a neve ennek a helynek, he? - kérdezte hirtelen a rém érdes hangon, ügyet se vetve rá, hogy az előbb épp neki tettek fel egy kérdést.

- Dessburg... - felelte önkéntelenül Markus. Az ezüstös szemek dermesztő pillantása kiparancsolta belőle a választ.

- Dessburg - ismételte a nő, majd felnézett és a kaput méregette - Engedjetek be.

    Greipsch és Markus összenéztek. Zavartan fürkészték egymás tekintetét. Fogalmuk sem volt, ki ez a furcsa és minden bizonnyal nem éppen barátságos idegen, de a külleme alapján semmi jóra nem számíthattak, ha a városba engedik. Néhány pillanatnyi csend után, jobb ötlet híján, a kapu bal szárnyából nyíló kisebb, ember méretű ajtó előtt keresztbe támasztották alabárdjaikat, és kihúzták magukat.

- Nagyon sajnálom, de napnyugta után senki sem... - kezdte Greipsch, amennyire határozottan csak tudta, de közben végig a földbe szúrt, ormótlan vastömbön tartotta a szemét. A hangja pedig elfúlt, ahogy a nő hirtelen kirántotta azt a földből.

- Azt mon'tam, eresszé' be, te gané! - vicsorgott a rém, fortyogó indulattal préselve a szavakat a fogai között. Olyan könnyedén tartotta az őr nyakának vaskos fegyverét, mintha csak egy falevél lenne. Greipsch lélegzete elállt, szemei kitágultak a rémülettől. Remegő kézzel intett Markusnak. Annak arcára mintha halványan kiült volna az elszántság, hogy szembeszálljon az ijesztő lidérccel, de amint az ezüst szemek keresztülszúrták, rögtön el is párolgott. Nyelt egyet, és a zsebében kezdett matatni. Halk csörgés hallatszott, majd elővillant néhány karikára fűzött kulcs. Markus az ajtóhoz botladozott, és sietve a zárba illesztette az egyiket, és rángatva kettőt tekert rajta. A zár kattant, az ajtó nyikorogva kitárult, utat engedve a város belseje felé.

    A nő leengedte a kardját, és továbbra is eszelős vicsorral az arcán még egyszer végigmérte először Greipsch-t, majd Markust is, átlépett a kapun, és elindult a szemközti nyitott utca mentén. Az eső gyorsan elmosta páncéljának körvonalait, csak a léptei csattogásából lehetett tudni, merre halad.

    Greipsch levegő után kapott, kezével megtámaszkodott remegő térdén. Ujjai lecsúsztak alabárdja markolatáról, az pedig vizet és sarat fröcskölve dőlt el az úton.

- Azt a hétszázát! Azt hittem, végünk van! - lihegte, még mindig ijedtségtől átitatott hangon.

- Lehettél volna határozottabb - vetette oda Markus, miközben az egyre távolodó fekete alakot figyelte.

- Láttad, mekkora vót az a kard? Nem mókás érzés ám ezen a végén állni! - hördült fel Greipsch és hevesen mutogatott a kezével. Markus nem nézett rá. Az ő szíve is gyorsabban vert és úgy érezte, a torka is összeszorul.

- Szemmel kell tartanunk - mondta aztán - És szólnunk kell a kapitánynak.

- Én inkább elkerülném ezt az eszement némbert, ha lehet - legyintett Greipsch és a falnak dőlt.

- Akkor maradj itt - hagyta rá Markus és odadobta neki a kulcsokat. KInézett az esőbe, majd kilépve a boltív alól, a nem várt jövevény nyomába eredt.


2010. január 16., szombat

Újabb bejegyzés félálomban...


(Na, két nap kihagyás után újabb post, bár már eléggé elfolyik a szemem előtt a kép... folytatás az előző részhez, bár valószínűleg később még szebben összefűzöm a kettőt. :) )


Avis lassan, vigyázva tapogatózott a folyosó sötétjében. A szeme hozzászokott már a sűrű homályhoz, de a legtöbb, amit látott, nagyon halovány körvonalak voltak. Az égen pislákoló csillagokat felhőfátyol takarta el, fényük nem talált utat magának a kolostor falai közé. A boltívek alá ékelt fémgyűrűkbe állított fáklyakövek sem világlottak már, árnyékok rejtették el őket az éjszakai órákra.
Minden igyekezete ellenére, a lány érzékeit eltompította a fáradtság, így nem vette észre a földön letakart kupac holmit, amikor befordult az egyik szobába. Fémes, csattanás hallatszott, ahogy megbotlott benne és bokáig belesüppedt. Avis élesen felszisszent, és elfojtott egy szitkot. Tompa sajgás áradt szét a lábfejében. Mozdulatlanná dermedve várt, hogy elüljön a zaj, amit csapott, de úgy tűnt, máris sikerült megzavarnia az éjszakai nyugalmat. Néhány lépésnyire tőle valami motoszkálni kezdett a sötétben.
- Ki az...? - kérdezte egy magas, női hang, majd egy árnyékba burkolt alak tett egy mozdulatot, mire aranyló fény áradt szét a szobában, és vetődött rá arra a puritán bútorzatra, amivel a kis helyiséget berendezték. Néhány székre, egy szekrényre, egy asztalra és egy falhoz tolt, széles ágyra. A fáklyakő, amely felviláglott, az ágy mellett állt, rajta egy fiatal lány keze nyugodott. Egyszerű hálóinget viselt, alváshoz készülhetett már egy ideje. Félhosszú, szőke, barna tincsekkel tűzdelt haja alól fürkésző tekintettel méricskélte a kései látogatót - Avis... te vagy?
-Jajj, ne haragudj, Claritia – sóhajtott fel Avis, és elkezdte kibogozni a lábát a letakart kupacból, amiben elbotlott – Nem akartalak felébreszteni.
- Nem te hagytad kinn a vérted a szoba közepén... – vigyorodott el a másik lány félszegen. Kissé zavarba jött saját hanyagsága láttán, de ugyanakkor örült hosszú útról hazatért szobatársának. Kikászálódott az ágyából, és leguggolt Avis mellé, hogy segítsen neki – De amúgy sem tudtam aludni – tette még hozzá. A szemei valóban éberen csillogtak, és a hangja is tiszta volt. Felhajtotta a leplet, majd elkezdte lefejteni az Avis bokája köré csavarodott bőrszíjakat és az azokat húzó acéllemezeket.
- Köszönöm – mondta megkönnyebbülten Avis, amint kiszbadult a szanaszét hagyott holmik közül. Anélkül, hogy bármit is levetett volna magáról, elterült az ágyon. Hosszú, felszabadult sóhaj hagyta el az ajkát, hogy végre megpihenhet.
- Szörnyen festesz – jegyezte meg Claritia, miután a lábával arrébb lökdöste a szétterített vértet, és csípőre tett kézzel alaposan végigmérte Avis szakadt, koszos öltözékét – Mi történt? – kérdezte és lehajolt, hogy lehúzza szobatársa lábáról a csizmáit.
- Semmi komoly – biccentett Avis fektében – Leestem néhányszor a lóról. És volt egy apró összetűzésem néhány marcona legénnyel…
- Mindig bajba kevered magad – rázta meg a fejét Claritia. A csizma szára szorosan követte Avis lábának alakját, így nehéz volt levetni róla, de némi ráncigálás után sikerült.
- Nem értem rá magyarázkodni, sürgős üzenetet hoztam a királyi udvarból – vont vállat Avis, aztán hosszan ásított. A szeme le-lecsukódott, hiába dörzsölte. Általában lelkesen, hosszan és színesen szokot beszámolni azokról a vidékekről, amiket kiküldetései során bejárt, az élményekről, amiket megtapasztalt, de most láthatóan semmi másra nem vágyott, csak egy kiadós alvásra.
- Krylian nem egészen azt tanítja nekünk, hogy mindenkit elpáholjunk, aki ferdén néz ránk... - vetett rá Claritia egy neheztelő pillantást, majd mellé térdelve kibújtatta a csuhából. A sáros, vizes, koszos szövet alatt még több horzsolás, kisebb seb sötétlett a lány testén. Végighúzta rajtuk a kezét.
- Ne félj, csak egy kis illemre tanítottam meg őket - mosolyodott el Avis halványan. Megpaskolta az eddig csuha alatt lapuló pörölykalapácsot, ami békésen pihent mellette az ágyon, és egy vastag, rövid szíj tartotta a derékövén. Egyszerű, de gondos kivitelű fegyver volt, markolata bőrrel átkötött, hogy ne csússzon, fejét írásjelek díszitették.
- Ilyenkor örülök, hogy ezek nem egyszerű gyilkolóeszközök - mondta, és ujjait ráfonta a markolatra. Valószínűleg kevesebb horzsolással is megúszhatta volna, de ahhoz bizonyára súlyos sebeket kellett volna ejtsen azokon, akikkel összetűzésbe keveredett. Krylian, a gyógyítás istenének papnői ezt nem tehették meg, noha időnként rákényszerültek, hogy megvédjék magukat. Claritia lassan bólintott, majd kissé elemelte a kezét Avis sebeitől. Lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett, amit hosszan fújt ki. Ujjai körül élénk kék fény izzott fel, és szétáradva Avis teste körül szivárogni kezdett a sebekbe. A felszakadt bőr lassan összehúzódott, a vöröslő foltok és csíkok elhalványultak.
- Üzenet jött valamelyik udvari hivataltól? - kérdezte közben halk, egyenletes hangon.
- Magától a királytól - biccentett Avis - Magához hívatta a rendházak képviseleteit… fogalmam sincs, ez pontosan mit jelent, de Gloire nagyon nem örült - tette hozzá flegma arckifejezéssel.
- Tudod, nem szereti a politikai felhajtásokat – vonta meg Claritia a vállát. Felnyitotta a szemét és elhúzta a kezét Avis sebeitől. A kék fény még néhányszor felcsillant, majd szertefoszlott. Alig egy perc alatt Avis szinte összes látható sérülése elhalványult, vagy teljesen el is tűnt.
- Örök hála - sóhajtott fel Avis megkönnyebbülten, ahogy a tompa sajgás elpárolgott a tagjaiból.
- Nem tesz semmit - legyintett Claritia mosolyogva, de nem volt biztos benne, hogy Avis hallotta, amit mondott. Lehunyt szemmel feküdt az ágyon, máris álomba merülve, megadva magát a kimerültségnek.
A fáklyakő kialudt Claritia érintésétől, ő pedig felállt, megkerülte az ágyat és végigfeküdt annak másik oldalán. Kényelmesen elhelyezkedett, de álom sehogysem jött a szemére. A király rendelete járt a fejében. Nem tudta, mit jelent, de azon kapta magát, hogy szeretné megtudni.
Elhesegette a gondolatot, összetette a kezeit és halk imádságba kezdett, hogy elterelje a figyelmét róla, amíg elég álmos nem lesz, hogy végre elalhasson.


2010. január 13., szerda

Idézés


Ez is valahol a történet elején helyezkedik el, új szereplők, új helyszín, elhintett információk a fő sztoriból. Mivel fantasy világról van szó, elég sok istenekre, mitológiára, és némi mágiára utaló motívumot lehet majd felfedezni a történetben, elejétől végéig. Főleg, mivel egy másik főszereplő, akit még nem ismertek, egy papnő lesz. :) No, lássuk:

    A vaskos tölgyfa kapu nyikorogva tárult ki, érdes visszhanggal töltve meg a tágas, magasba ívelő belső teret. Kívülről nem szűrődött be fény, az éjszaka sötétje ölelte körül a szentélyt, a boltíves csarnokban pusztán néhány fáklyakő világított, árnéykokat rajzolva a padokból, az oszlopok talapzata köré emelt szobrokból. Aranyló fényfoltok jártak táncot a tiszta fehér, kékes berakásokkal díszített márványfalakon és oszlopokon, halványan ugyan, de besziporkáztak a legsötétebb zugokba is. Hiába volt éjjel és sötétség, és fújt a szél odakint kelletlenül, a szentély belsejét nyugalom és biztonság szállta meg.

    Egy könnyed léptű alak tűnt fel a nyitott kapuban, suhant be, és zárta vissza azt maga mögött. Fehér csuhája kecsesen lebegett, ahogy fordult. Halk neszek kísérték lépteit, amint áthaladt a boltívek alatt, és megállt a kapuval szemközti fal elé emelt, három ember magasságába tornyosuló szobor lábánál. A fáklyaként ragyogó kövek fénye ugyanúgy táncolt a gondosan faragott márványalakon, mint a csarnok falain, ugyanazzal a melegséggel itatva át azt. Arca egy kedves, vigyázó tekintetű öregúré volt, jobbjában pörölykalapácsot, baljában egy pajzsot tartott, testét vértezet és leplek borították, szegélyükön írásjelek futottak végig. A jövevény kezeit összeérintve meghajolt a szobor előtt, köszöntve ezzel az istent, akit ábrázolt, és akinek a szentélyt emelték. Majd az oltár felé fordult.

    A kék színű, finomselyem kendővel letakart emelvénynél egy emberi alak térdepelt, szintén fehér leplekbe burkolva, amelyeket bal vállánál díszcsat fogott át, mellén pedig egy pöröly díszelgett címerként, nagyban hasonlatos ahhoz, amelyet a szobor tartott a kezében, és amely nyelét levélminta fogta körbe. Szája halkan, szinte suttogva formált szavakat, kezei egymásba kulcsolva nyugodtak arca előtt. Egész lényéből nyugalom és tisztaság áradt. A jövevény tőle pár lépésre állt meg, és türemesen várt.

    A térdelő alak hangja, imája végeztével, teljesen elhalkult, és néhány hosszú pillanatig csend ereszkedett a csarnokra. Majd leengedte összekulcsolt kezét, felállt és szembefordult a kései látogatóval. Tisztán fésült szökés-vöröses haja hosszan lógott le komoly vonású arca bal fele előtt és takarta el ezüst szempárjának egyikét.  

- Krylian áldása - szólalt meg, ugyanolyan tisztán, mint imádság közben, de most jóval hangosabban, és jobbját a jövevény üdvözlésére emelte.

- Krylian áldása, Gloire főnővér - viszonozta az a köszöntést, kissé erőtlenül és lefejtette fejéről a csuhát, ami addig elfedte. Az öltözet árnyékából egy fiatal lány arca tűnt elő, vonásai fáradtak, elgyötörtek, orcája sápadt, fehér, homlokán sebek éktelenkedtek, fekete haja csapzottan, rendezetlenül csüngött alá a válláig.

- Megviselt az út, Avis - állapította meg Gloire, miközben alaposan végigmérte a lányt. Csuháján szakadások húzódtak végig, szinte mindenhol sár és víz borította, rojtok lógtak rajta, övének csatja, berakásai kopottak, töredezettek voltak - Miért ez a sietség?

- A királyi udvarból jövök - felelt a lány egyszerűen. Ugyan láthatóan megkönnyebbült, most hogy végére ért a hányattatásokkal teli útnak, de fáradt volt ahhoz, hogy hosszan beszéljen. Gloire szemöldöke feljebb szökött.

- A királyi udvarból? - fürkészte Avis tekintetét. A lány bólintott, de nem felelt. Benyúlt a csuhája ujjának mélyébe, és egy összetekercselt, vörös pecséttel vert iratot húzott elő onnan. Gloire-nak nyújtotta. A főnővérnek elég volt egyetlen pillantás, hogy felismerje a pecsétet díszítő tizenkét sávra felosztott pajzsot közrefogó kétfejű sast, amely mindkét fején koronát viselt, és az oroszlánt, kezében karddal. Semmivel sem tudta volna összetéveszteni az uralkodói címert. Szemei összeszűkültek. Lenyúlt az egyik övére akasztott bőrtokhoz, és egy rövid tőrt húzott elő belőle. Feltörte vele a pecsétet, majd szélesre tárta a tekercset és olvasni kezdett. Egyre komorabb tekintettel követte a betűket. Feszült csönd ereszkedett az addig békés csarnokra, hosszú percekig.

- A király birodalmi gyűlést hív össze. Minket is a színe elé idéz - mondta aztán szárazon, és összetekerte az iratot. Hosszan Avisra pillantott - Ennyire elszabadult volna a káosz? - kérdezte fennhangon. A lány nem válaszolt, csak aggodalommal teli arckifejezéssel nézett vissza rá.

    Gloire mélyet sóhajtott, majd gondolataiba merülve megdörzsölte az állát. Hosszú évtizedek óta nem volt rá példa, hogy az uralkodó bármely rendházat részvételre szólította volna fel a politikában. A rendelet, amit Krylian rendjének főnővére a kezében tartott, most mégis erre adott egyértelmű utasítást. Ha olyan súlyos viszály támadt az országban, hogy a király végül ilyen döntésre szánta el magát, az semmi jóval nem kecsegtetett.

    Avis megpróbált elfojtani egy ásítást, és a szája elé emelte a kezét, de hiába. Tartása is meggörnyedt kissé, mintha nehezére esne megtartania magát. Gloire először értetlenül nézett rá, de rögvest ráeszmélt, hogy a lány borzasztóan kimerülhetett. Talán több napja nem is aludt. Ő pedig annyira elmélyedt a saját gondolataiban, hogy szinte meg is feledkezett róla.

- Pihenj le - intett Avisnak, és elhesegetve magától feltámadt kétségeit, halványan elmosolyodott - Nincs most értelme ezen vesződni. Holnap útnak indulunk a koronavárosba és meglátjuk, mit tartogat ez a birodalmi gyűlés a számunkra - Avis megkönnyebülten bólintott. Gloire keze formákat rajzolt a levegőbe, mire a fáklyakövek fénye lassan halványulni kezdett, ő pedig a vállánál támogatva a lányt, a kapu felé indult. Mire a fények teljesen kialudtak, mindketten maguk mögött hagyták a szentélyt, hogy nyugovóra térhessenek.