Avis lassan, vigyázva tapogatózott a folyosó sötétjében. A szeme hozzászokott már a sűrű homályhoz, de a legtöbb, amit látott, nagyon halovány körvonalak voltak. Az égen pislákoló csillagokat felhőfátyol takarta el, fényük nem talált utat magának a kolostor falai közé. A boltívek alá ékelt fémgyűrűkbe állított fáklyakövek sem világlottak már, árnyékok rejtették el őket az éjszakai órákra.
Minden igyekezete ellenére, a lány érzékeit eltompította a fáradtság, így nem vette észre a földön letakart kupac holmit, amikor befordult az egyik szobába. Fémes, csattanás hallatszott, ahogy megbotlott benne és bokáig belesüppedt. Avis élesen felszisszent, és elfojtott egy szitkot. Tompa sajgás áradt szét a lábfejében. Mozdulatlanná dermedve várt, hogy elüljön a zaj, amit csapott, de úgy tűnt, máris sikerült megzavarnia az éjszakai nyugalmat. Néhány lépésnyire tőle valami motoszkálni kezdett a sötétben.
- Ki az...? - kérdezte egy magas, női hang, majd egy árnyékba burkolt alak tett egy mozdulatot, mire aranyló fény áradt szét a szobában, és vetődött rá arra a puritán bútorzatra, amivel a kis helyiséget berendezték. Néhány székre, egy szekrényre, egy asztalra és egy falhoz tolt, széles ágyra. A fáklyakő, amely felviláglott, az ágy mellett állt, rajta egy fiatal lány keze nyugodott. Egyszerű hálóinget viselt, alváshoz készülhetett már egy ideje. Félhosszú, szőke, barna tincsekkel tűzdelt haja alól fürkésző tekintettel méricskélte a kései látogatót - Avis... te vagy?
-Jajj, ne haragudj, Claritia – sóhajtott fel Avis, és elkezdte kibogozni a lábát a letakart kupacból, amiben elbotlott – Nem akartalak felébreszteni.
- Nem te hagytad kinn a vérted a szoba közepén... – vigyorodott el a másik lány félszegen. Kissé zavarba jött saját hanyagsága láttán, de ugyanakkor örült hosszú útról hazatért szobatársának. Kikászálódott az ágyából, és leguggolt Avis mellé, hogy segítsen neki – De amúgy sem tudtam aludni – tette még hozzá. A szemei valóban éberen csillogtak, és a hangja is tiszta volt. Felhajtotta a leplet, majd elkezdte lefejteni az Avis bokája köré csavarodott bőrszíjakat és az azokat húzó acéllemezeket.
- Köszönöm – mondta megkönnyebbülten Avis, amint kiszbadult a szanaszét hagyott holmik közül. Anélkül, hogy bármit is levetett volna magáról, elterült az ágyon. Hosszú, felszabadult sóhaj hagyta el az ajkát, hogy végre megpihenhet.
- Szörnyen festesz – jegyezte meg Claritia, miután a lábával arrébb lökdöste a szétterített vértet, és csípőre tett kézzel alaposan végigmérte Avis szakadt, koszos öltözékét – Mi történt? – kérdezte és lehajolt, hogy lehúzza szobatársa lábáról a csizmáit.
- Semmi komoly – biccentett Avis fektében – Leestem néhányszor a lóról. És volt egy apró összetűzésem néhány marcona legénnyel…
- Mindig bajba kevered magad – rázta meg a fejét Claritia. A csizma szára szorosan követte Avis lábának alakját, így nehéz volt levetni róla, de némi ráncigálás után sikerült.
- Nem értem rá magyarázkodni, sürgős üzenetet hoztam a királyi udvarból – vont vállat Avis, aztán hosszan ásított. A szeme le-lecsukódott, hiába dörzsölte. Általában lelkesen, hosszan és színesen szokot beszámolni azokról a vidékekről, amiket kiküldetései során bejárt, az élményekről, amiket megtapasztalt, de most láthatóan semmi másra nem vágyott, csak egy kiadós alvásra.
- Krylian nem egészen azt tanítja nekünk, hogy mindenkit elpáholjunk, aki ferdén néz ránk... - vetett rá Claritia egy neheztelő pillantást, majd mellé térdelve kibújtatta a csuhából. A sáros, vizes, koszos szövet alatt még több horzsolás, kisebb seb sötétlett a lány testén. Végighúzta rajtuk a kezét.
- Ne félj, csak egy kis illemre tanítottam meg őket - mosolyodott el Avis halványan. Megpaskolta az eddig csuha alatt lapuló pörölykalapácsot, ami békésen pihent mellette az ágyon, és egy vastag, rövid szíj tartotta a derékövén. Egyszerű, de gondos kivitelű fegyver volt, markolata bőrrel átkötött, hogy ne csússzon, fejét írásjelek díszitették.
- Ilyenkor örülök, hogy ezek nem egyszerű gyilkolóeszközök - mondta, és ujjait ráfonta a markolatra. Valószínűleg kevesebb horzsolással is megúszhatta volna, de ahhoz bizonyára súlyos sebeket kellett volna ejtsen azokon, akikkel összetűzésbe keveredett. Krylian, a gyógyítás istenének papnői ezt nem tehették meg, noha időnként rákényszerültek, hogy megvédjék magukat. Claritia lassan bólintott, majd kissé elemelte a kezét Avis sebeitől. Lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett, amit hosszan fújt ki. Ujjai körül élénk kék fény izzott fel, és szétáradva Avis teste körül szivárogni kezdett a sebekbe. A felszakadt bőr lassan összehúzódott, a vöröslő foltok és csíkok elhalványultak.
- Üzenet jött valamelyik udvari hivataltól? - kérdezte közben halk, egyenletes hangon.
- Magától a királytól - biccentett Avis - Magához hívatta a rendházak képviseleteit… fogalmam sincs, ez pontosan mit jelent, de Gloire nagyon nem örült - tette hozzá flegma arckifejezéssel.
- Tudod, nem szereti a politikai felhajtásokat – vonta meg Claritia a vállát. Felnyitotta a szemét és elhúzta a kezét Avis sebeitől. A kék fény még néhányszor felcsillant, majd szertefoszlott. Alig egy perc alatt Avis szinte összes látható sérülése elhalványult, vagy teljesen el is tűnt.
- Örök hála - sóhajtott fel Avis megkönnyebbülten, ahogy a tompa sajgás elpárolgott a tagjaiból.
- Nem tesz semmit - legyintett Claritia mosolyogva, de nem volt biztos benne, hogy Avis hallotta, amit mondott. Lehunyt szemmel feküdt az ágyon, máris álomba merülve, megadva magát a kimerültségnek.
A fáklyakő kialudt Claritia érintésétől, ő pedig felállt, megkerülte az ágyat és végigfeküdt annak másik oldalán. Kényelmesen elhelyezkedett, de álom sehogysem jött a szemére. A király rendelete járt a fejében. Nem tudta, mit jelent, de azon kapta magát, hogy szeretné megtudni.
Elhesegette a gondolatot, összetette a kezeit és halk imádságba kezdett, hogy elterelje a figyelmét róla, amíg elég álmos nem lesz, hogy végre elalhasson.
