A vaskos tölgyfa kapu nyikorogva tárult ki, érdes visszhanggal töltve meg a tágas, magasba ívelő belső teret. Kívülről nem szűrődött be fény, az éjszaka sötétje ölelte körül a szentélyt, a boltíves csarnokban pusztán néhány fáklyakő világított, árnéykokat rajzolva a padokból, az oszlopok talapzata köré emelt szobrokból. Aranyló fényfoltok jártak táncot a tiszta fehér, kékes berakásokkal díszített márványfalakon és oszlopokon, halványan ugyan, de besziporkáztak a legsötétebb zugokba is. Hiába volt éjjel és sötétség, és fújt a szél odakint kelletlenül, a szentély belsejét nyugalom és biztonság szállta meg.
Egy könnyed léptű alak tűnt fel a nyitott kapuban, suhant be, és zárta vissza azt maga mögött. Fehér csuhája kecsesen lebegett, ahogy fordult. Halk neszek kísérték lépteit, amint áthaladt a boltívek alatt, és megállt a kapuval szemközti fal elé emelt, három ember magasságába tornyosuló szobor lábánál. A fáklyaként ragyogó kövek fénye ugyanúgy táncolt a gondosan faragott márványalakon, mint a csarnok falain, ugyanazzal a melegséggel itatva át azt. Arca egy kedves, vigyázó tekintetű öregúré volt, jobbjában pörölykalapácsot, baljában egy pajzsot tartott, testét vértezet és leplek borították, szegélyükön írásjelek futottak végig. A jövevény kezeit összeérintve meghajolt a szobor előtt, köszöntve ezzel az istent, akit ábrázolt, és akinek a szentélyt emelték. Majd az oltár felé fordult.
A kék színű, finomselyem kendővel letakart emelvénynél egy emberi alak térdepelt, szintén fehér leplekbe burkolva, amelyeket bal vállánál díszcsat fogott át, mellén pedig egy pöröly díszelgett címerként, nagyban hasonlatos ahhoz, amelyet a szobor tartott a kezében, és amely nyelét levélminta fogta körbe. Szája halkan, szinte suttogva formált szavakat, kezei egymásba kulcsolva nyugodtak arca előtt. Egész lényéből nyugalom és tisztaság áradt. A jövevény tőle pár lépésre állt meg, és türemesen várt.
A térdelő alak hangja, imája végeztével, teljesen elhalkult, és néhány hosszú pillanatig csend ereszkedett a csarnokra. Majd leengedte összekulcsolt kezét, felállt és szembefordult a kései látogatóval. Tisztán fésült szökés-vöröses haja hosszan lógott le komoly vonású arca bal fele előtt és takarta el ezüst szempárjának egyikét.
- Krylian áldása - szólalt meg, ugyanolyan tisztán, mint imádság közben, de most jóval hangosabban, és jobbját a jövevény üdvözlésére emelte.
- Krylian áldása, Gloire főnővér - viszonozta az a köszöntést, kissé erőtlenül és lefejtette fejéről a csuhát, ami addig elfedte. Az öltözet árnyékából egy fiatal lány arca tűnt elő, vonásai fáradtak, elgyötörtek, orcája sápadt, fehér, homlokán sebek éktelenkedtek, fekete haja csapzottan, rendezetlenül csüngött alá a válláig.
- Megviselt az út, Avis - állapította meg Gloire, miközben alaposan végigmérte a lányt. Csuháján szakadások húzódtak végig, szinte mindenhol sár és víz borította, rojtok lógtak rajta, övének csatja, berakásai kopottak, töredezettek voltak - Miért ez a sietség?
- A királyi udvarból jövök - felelt a lány egyszerűen. Ugyan láthatóan megkönnyebbült, most hogy végére ért a hányattatásokkal teli útnak, de fáradt volt ahhoz, hogy hosszan beszéljen. Gloire szemöldöke feljebb szökött.
- A királyi udvarból? - fürkészte Avis tekintetét. A lány bólintott, de nem felelt. Benyúlt a csuhája ujjának mélyébe, és egy összetekercselt, vörös pecséttel vert iratot húzott elő onnan. Gloire-nak nyújtotta. A főnővérnek elég volt egyetlen pillantás, hogy felismerje a pecsétet díszítő tizenkét sávra felosztott pajzsot közrefogó kétfejű sast, amely mindkét fején koronát viselt, és az oroszlánt, kezében karddal. Semmivel sem tudta volna összetéveszteni az uralkodói címert. Szemei összeszűkültek. Lenyúlt az egyik övére akasztott bőrtokhoz, és egy rövid tőrt húzott elő belőle. Feltörte vele a pecsétet, majd szélesre tárta a tekercset és olvasni kezdett. Egyre komorabb tekintettel követte a betűket. Feszült csönd ereszkedett az addig békés csarnokra, hosszú percekig.
- A király birodalmi gyűlést hív össze. Minket is a színe elé idéz - mondta aztán szárazon, és összetekerte az iratot. Hosszan Avisra pillantott - Ennyire elszabadult volna a káosz? - kérdezte fennhangon. A lány nem válaszolt, csak aggodalommal teli arckifejezéssel nézett vissza rá.
Gloire mélyet sóhajtott, majd gondolataiba merülve megdörzsölte az állát. Hosszú évtizedek óta nem volt rá példa, hogy az uralkodó bármely rendházat részvételre szólította volna fel a politikában. A rendelet, amit Krylian rendjének főnővére a kezében tartott, most mégis erre adott egyértelmű utasítást. Ha olyan súlyos viszály támadt az országban, hogy a király végül ilyen döntésre szánta el magát, az semmi jóval nem kecsegtetett.
Avis megpróbált elfojtani egy ásítást, és a szája elé emelte a kezét, de hiába. Tartása is meggörnyedt kissé, mintha nehezére esne megtartania magát. Gloire először értetlenül nézett rá, de rögvest ráeszmélt, hogy a lány borzasztóan kimerülhetett. Talán több napja nem is aludt. Ő pedig annyira elmélyedt a saját gondolataiban, hogy szinte meg is feledkezett róla.
- Pihenj le - intett Avisnak, és elhesegetve magától feltámadt kétségeit, halványan elmosolyodott - Nincs most értelme ezen vesződni. Holnap útnak indulunk a koronavárosba és meglátjuk, mit tartogat ez a birodalmi gyűlés a számunkra - Avis megkönnyebülten bólintott. Gloire keze formákat rajzolt a levegőbe, mire a fáklyakövek fénye lassan halványulni kezdett, ő pedig a vállánál támogatva a lányt, a kapu felé indult. Mire a fények teljesen kialudtak, mindketten maguk mögött hagyták a szentélyt, hogy nyugovóra térhessenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése