- Meghalt? - kérdezte komoran Bertrohm. Lova hátán ült, és összehúzott szemöldökkel tekintett le az előtte, a sárban heverő testre. A félrebillent sisak alól kilátszó arc döbbent rémületbe fagyott utolsó pilanatában. Mellvértje úgy szakadt át és lógtak rajta ezüstös rojtok, mintha papírból lett volna, a szétfogácsolt acél alatt széles, mély seb húzódott, a férfi felsőtestét sötétvörösre festette a kitódult vér.
- Igen, kapitány úr - felelte a halott felett guggoló őr, és megfeszült arccal, undorodva elfordult. Nem kellett volna közelebbről megvizsgálnia a testet, bárki rögtön láthatta rajta, hogy nincs már benne élet. Ő mégis megtette, mintha nem volna hajlandó feladni a reményt, hogy megmentheti a szerencsétlent.
Bertrohm keze ökölbe szorult a kantárszáron. Fürkésző pillantást vetett széltében-hosszában az úton, de nem fedezett fel semmi gyanúsat. Pedig ott volt a baj a közelben. Sokéves szolgálat után a zsigereiben érezte.
Az eső alábhagyott valamelyest, de még mindig esett, hűvös függönnyel takarva be a város utcáit. Csak néhány méterre lehetett tisztán látni, amögött pedig elnagyolt, homályba burkolózott árnyékképek tűntek fel. A város toronyóráját is betakarta a sötétség. De hiába suhogott a víz és a szél tovább, nagy volt a csend. Túl nagy. Úgy tűnhetett, hogy az ítéletidő zavarta be a lakosokat, koldusokat, részegen éneklőket, az éjszaka népét a legközelebbi fedél alá, de valójában valami sokkal borzasztóbb terjengett a levegőben, ami bármikor kirobbanhatott az átható csendből.
- Fegyvert szegezz, emberek! - dörmögte aztán a kapitány, és a szavára az őt körülvevők megragadták és derekukhoz szorítva előreszegezték alabárdjaikat. Bertrohm utasítására körülötte félkörbe húzódtak, és lassan, óvatosan indultak előre, hogy átfésüljék a fogadó és a környező házak előterét és a közéjük eső utcákat.
- Mindjárt belebotlunk Markus szörnyetegébe! - hallatszott valahonnan a sorból. A katona próbált magabiztosan viccelődni, de a hangja elfúlt, és a megjegyzését harsány helyett feszült kacagások követték. Amíg a helyőrségi táborból a városba befelé tartottak, bátran űztek gúnyt Markusból, lökdösték, gorombaságokat vágtak a fejéhez, amiért miatta kellett otthagyniuk a szállást és menetelniük az esőben egy hibbant fehérnépet keresve, de most megérezték, hogy a dolognak bizony fele sem tréfa.
Ahogy tágult a kör, még több holttestet fedeztek fel, rajtuk hatalmas szakított sebek tátongtak, mint a legelsőn. Falak árnyékában, vízelvezetőkbe zuhanva hevertek, mintha valamilyen láthatatlan, hatalmas erő dobálta volna őket ide-oda, akár a rongybabákat. A körülöttük gyűlt vörös tócsákat lassan mosta el az esővíz. Némelyikük teste majdnem teljesen kettészakadt, lecsonkolt tagjaik pocsolyákban hevertek.
- Itt van... itt van! Mind meghalunk! - jajdult fel nyöszörögve valaki a kör egyik szélén. Egy tépett, koszos öltözékű fiatal fiú volt, szemében zabolázatlan félelem ült, éppen úgy, mint korábban, amikor Bertrohm kapitánynak tett jelentést. Rémülten próbált elhátrálni.
- Higgadj már le Gustad! - förmedt rá a mellette álló és a vállánál fogva visszarángatta a sorba - Nem fog senki meghalni! - mondta és mélyen a szemébe nézett. Gustad, ha nem remegett volna a térde a félelemtől, talán észrevette volna a férfi hangjában csengő kételyt. De így nem tette, csak összeszedte magát annyira, hogy ne essen kétségbe és szökjön el.
- Itt van valami! - szólalt meg hangosan az alakzat túloldalán egy másik őr, és kezét a magasba nyújtva intett a körülötte állóknak, mire azok közelebb húzódtak. Bertrohm is odaléptetett hátasán.
A fogadó egyik oldalában felállított, kissé kopott falú kamra tövében egy újabb test feküdt, hátát féloldalvást a falnak támasztva. Annyiban különbözött a szanaszét heverő, lekaszabolt őröktől, hogy páncélja fekete volt, mint maga az éjszaka, és sötétvörös foltok borították ugyan, de a hosszú, széles repedéseknek nyoma sem volt rajta. A viselője, egy nő, feje kissé oldalra hajlott, szemei csukva, a márványfehér bőrre száradt vér a rá csöpögő vízzel együtt csorgott le az arcáról.
És, ami azonnal látszott rajta, hogy nem volt halott.
- Ki a kínkeserves....? - kérdezte volna Bertrohm, ahogy lováról szemügyre vette az alakot, de Gustad feltörő nyöszörgése félbeszakította.
- Ő az! Ő a démon! - siránkozott a fiú. A többiek egyként néztek először rá, aztán Markusra, aki elkerekedett szemekkel, lélegzetét visszafojtva nézett rájuk vissza, és anélkül, hogy megszólalt volna, bólintott.
A kapitány intett, mire az egyik férfi odalépett a nőhöz és felemelte a csizmáját, hogy vállon taszítsa. De mielőtt hozzáérhetett volna, a márványfehér arc szemei felpattantak, és egy fekete kesztyűbe bújt kéz kapta el a férfi lábfejét.
- Mit akartok? - sziszegte a nő, és metsző pillantásával egymás után keresztülszúrta az odagyűlt őröket.
- Te ölted meg a bajtársainkat? - Bertrohm csak ennyit kérdezett, kimérten.
- Igen, én - felelte a nő, és elvigyorodott - Az egyik azé' elég ügyes vót. Szépen megvágta a nyakam, úgyhogy lepihentem ide - kuncogta és oldalra billentette a fejét, hogy csapzott haja alól kilátsszon a seb.
- Add meg magad, vagy lakolj halállal a bűnödért, itt helyben - mondta Bertrohm hidegen, állva a háborodott, gyilkos tekintetet.
- Dögöljetek meg - változott át a nő vigyora egy szemvillanás alatt egy ragadozó vicsorává, és mit sem törődve azzal, hogy vagy féltucat alabárdot szegeznek neki, felrántotta a jobbját.
A kardként használt vastömb, ami eddig a pengéjét szinte teljesen ellepő rozsdától észrevétlenül bújt meg a sárban, széles ívben meglódult, széttörte több alabárd nyelét, és lefejezett kettőt az őrök közül. A többi mind megdermedt hirtelen támadt félelmében. A vaskos fegyver olyan sebesen és könnyedén mozgott, mintha egy vékony gallyat suhogtattak volna.
- Ne csak álljatok, kerítsétek... - harsant fel Bertrohm, hogy felrázza az embereit mozdulatlanságukból, de későn. Mire felocsúdhattak volna, az éjsötét páncélba öltözött rém már talpon is volt, ezüst szemei szikrákat szórtak, kardja kíméletlenül hasított minden irányba, és kaszált le mindent, ami az útjába került. Néhányan megpróbálták saját fegyverük hosszát kihasználni és a vért lemezeinek csatlakozásánál szúrt sebet ejteni a feléledt rémségen, de az sokkal gyorsabb volt náluk. Ha el is találták, a páncélon ütöttek csak egy-egy újabb horpadást.
Második mozdulatra nem maradt már idejük. Fájdalmasan sikoltva, felszakadó mellkassal, letépett végtagokkal, egymás után hulltak el. A kevésbé edzettek rémületükben elejtették fegyvereiket, és hanyatt-homlok menekültek, remélve, hogy ha elég messzire jutnak, az éj majd elrejti őket.
- Gyertek vissza, gyáva férgek! Azonnal fogjátok kör... - dühöngött Bertrohm, de valami irdatlan erővel csapódott a törzsének, és levetette őt a lova nyergéből.
Sarat és vizet fröcskölve zuhant hanyatt, egész testében fájdalom áradt szét, érezte, hogy mélyen bezúzott vértje szétszakítja a vastag vászonszövetet, amit alatta viselt, és csontig mar a mellkasába és az oldalába. A ló nyerítva ágaskodott fel, majd vágtatni kezdett, el, minél messzebb az őrült vérontástól.
Bertrohm Fájdalmasan felhördült és megpróbálta feltornászni magát a földről, de feltépett fém csak még inkább belevágott a húsába. Fémes kongás, az ormótlan fegyver mély suhogása csontok roppanása, elfúló sikoltások, vér fröccsenése nyomta el az eső neszeit, amíg küszködött, hogy valahogyan talpra álljon. Aztán a vérveszteségtől gyengülni kezdett, látása elhomályosult. A zajok ritkulni kezdtek körülötte, majd teljesen elhalkultak. Arcát hideg tűkként szúrkálták az esőcseppek.
Egy éjfekete árny tornyosult fölé, és nézett le rá megrészegült arccal.
- Ki... ki vagy te... ? - nyögte a kapitány elfúló hangon.
- Hogy ki... ? Legyek mon'juk egy démon... - vigyorgott eszelősen a nő, magasra emelte hatalmas fegyverét, és két kézzel markolva azt, lefelé szúrt. A rozsdás, széles végű penge vért fröccsentve átlyukasztotta a szétroncsolt vértet, és odaszegezte a férfi testét a földhöz.
Siegfried Bertrohm kapitány még utoljára vett egy fájdalmas lélegzetet, végül tagjai elernyedtek, és szemeiben kihunyt a fény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése