- Ha nem a saját szememmel látnám, el nem hinném - morfondírozott Thibalt. Leengedte a szeméhez tartott messzelátót és összevont szemöldökkel Wichgenre nézett. Az viszonozta a pillantást. Mindkettejük szemében elkomorodott tekintet ült.
- Nem értettem, miért retteg tőle a papnő - biccentett a néhány lépés távolságban, összetett kezekkel halkan imádkozó Claritia felé a hadnagy - Most már értem.
A megerődített bástya és a közeli erdő között tágas, lankás mező terült el, melynek az erdő felőli végében harci lobogók gyülekeztek. Több tízezernyi, fényesen csillogó vértezet állt csatarendbe, készen arra, hogy elárasszák és néhány nap alatt bevegyék a von Maibach várat. De az északi kapuval szemben nyugtalanság támadt. A sorok hullámzottak, a katonákat fegyverrel és dühös parancsszóval kényszeríteni kellett, hogy alakzatban maradjanak. Valami zavart keltett köztük.
A mező közepén, félúton a várhoz, kifacsart testek, végtagok és köréjük tócsákba gyűlt vér takarta el és mocskolta be a táj zöldjét. Hátaslovak és katonák mozdulatlan testei hevertek szétszórtan, egy éjfekete páncélt viselő alak körül. Az egyik ló tetemén ült, kezét hatalmas fegyvere markolatán nyugtatta.
- Rászolgált a démon névre, kétségtelen - fintorodott el Thibalt, ahogy a mészárlás maradványait nézte - Ha jól számolom, tizenhatot... nem, tizennyolcat vágott le közülük. Gyalogokat, lovasokat... és ahogy láttam, sok baja nem esett mindeközben.
- Mágia lakozna abban az cefet nagy vastömbben, amit forgat? - dörzsölte Wichgen az állát.
- Nem hinném. A papnő megérezte volna - rázta a fejét válaszképpen Thibalt - Bár azt meg kell hagyni, nem emberi, amit művel.
- Akármennyire is elborzaszt, ha valamiért hálát adok az isteneknek, az az, hogy nem a mieinket kaszabolja odalent - Thibalt komoran bólintott, mintegy visszhangozva Wichgen gondolatát.
A báró lassan elfordította a fejét, és tekintetét a még mindig kántáló Claritiára emelte. Odalépett hozzá, és óvatosan a vállára tette a kezét. Claritia egy pillanatra összerezzent, ahogy az ujjai hozzáértek. Az ima szava abbamaradt, a kéken ragyogó szempár nézett fel von Maibach báróra.
- Bocsáss meg - szólalt meg Thibalt - de itt nem sok híja van, hogy elszabaduljon a pokol. Én a helyedben visszatérnék a...
- Maradok - szakította félbe Claritia határozottan, és megérintette az övén függő pöröly markolatát. Thibalt nyitotta volna a száját, hogy elparancsolja, de végül nem szólalt meg.
- Ahogy akarod - hagyta rá és bólintott. Egy rövid pillantást vetett még rá, majd fordult volna, hogy visszatérjen Wichgenhez.
- A lelkeikért imádkozom - mondta Claritia halkan.
- Tessék?
- Oly értelmetlenül ér véget evilági éltük. Mind felemészti a céltalan vérszomj, egy szemvillanás alatt. Kérem Kryliant, segítsen nekik meglelni az üdvösséget ott, ahová lelkük megtér - formálta lassan a szavakat a papnő, de a tekintete nem Thibalton nyugodott. A fekete páncélt viselő alakot figyelte lent, a mezőn és mindazokat, akikkel könyörtelenül végzett.
- Sosem jártál még háborúban, igaz? - kérdezte Thibalt. Claritia megrázta a fejét - Hát ez itt a háború. Adj hálát, hogy a démon vérszomja az ellenségünket emészti, és nem minket.
- Életet pusztít. És az nem helyes - tette össze újra a kezét Claritia, és folytatta az imádságot. Thibalt félig felvont szemöldökkel nézett rá, aztán legyintett, és elfordult tőle. Újra a szeméhez emelte a messzelátót.
- Megindultak. Az egész hadosztály - mondta, ahogy Wichgen mellé lépett. A hadnagy csendben, összefont karral bólintott.
- A papnővel mi legyen? - kérdezte aztán és Claritia felé sandított.
- Azt mondta, maradni akar - felelte a báró szárazon. Wichgen szemöldöke felszökött.
- Kár lenne érte. A gyógyító erejének még hasznát vehetjük.
- Tudom - sóhajtott Thibalt és leeresztette távcsövét - De papokkal értelmetlen vitába szállni. Képtelenség eltántorítani őket a meggyőződéseiktől.
- Ez igaz - ismerte el Wichgen.
- A tüzérek álljanak készen - intett a hadnagy felé a báró - Használjuk ki, hogy még él az az eszelős némber ott lent.
