A démon ismét bajt kever... és jól csinálja

- Ha nem a saját szememmel látnám, el nem hinném - morfondírozott Thibalt. Leengedte a szeméhez tartott messzelátót és összevont szemöldökkel Wichgenre nézett. Az viszonozta a pillantást. Mindkettejük szemében elkomorodott tekintet ült.

- Nem értettem, miért retteg tőle a papnő - biccentett a néhány lépés távolságban, összetett kezekkel halkan imádkozó Claritia felé a hadnagy - Most már értem.

A megerődített bástya és a közeli erdő között tágas, lankás mező terült el, melynek az erdő felőli végében harci lobogók gyülekeztek. Több tízezernyi, fényesen csillogó vértezet állt csatarendbe, készen arra, hogy elárasszák és néhány nap alatt bevegyék a von Maibach várat. De az északi kapuval szemben nyugtalanság támadt. A sorok hullámzottak, a katonákat fegyverrel és dühös parancsszóval kényszeríteni kellett, hogy alakzatban maradjanak. Valami zavart keltett köztük.

A mező közepén, félúton a várhoz, kifacsart testek, végtagok és köréjük tócsákba gyűlt vér takarta el és mocskolta be a táj zöldjét. Hátaslovak és katonák mozdulatlan testei hevertek szétszórtan, egy éjfekete páncélt viselő alak körül. Az egyik ló tetemén ült, kezét hatalmas fegyvere markolatán nyugtatta.

- Rászolgált a démon névre, kétségtelen - fintorodott el Thibalt, ahogy a mészárlás maradványait nézte - Ha jól számolom, tizenhatot... nem, tizennyolcat vágott le közülük. Gyalogokat, lovasokat... és ahogy láttam, sok baja nem esett mindeközben.

- Mágia lakozna abban az cefet nagy vastömbben, amit forgat? - dörzsölte Wichgen az állát.

- Nem hinném. A papnő megérezte volna - rázta a fejét válaszképpen Thibalt - Bár azt meg kell hagyni, nem emberi, amit művel.

- Akármennyire is elborzaszt, ha valamiért hálát adok az isteneknek, az az, hogy nem a mieinket kaszabolja odalent - Thibalt komoran bólintott, mintegy visszhangozva Wichgen gondolatát.

A báró lassan elfordította a fejét, és tekintetét a még mindig kántáló Claritiára emelte. Odalépett hozzá, és óvatosan a vállára tette a kezét. Claritia egy pillanatra összerezzent, ahogy az ujjai hozzáértek. Az ima szava abbamaradt, a kéken ragyogó szempár nézett fel von Maibach báróra.

- Bocsáss meg - szólalt meg Thibalt - de itt nem sok híja van, hogy elszabaduljon a pokol. Én a helyedben visszatérnék a...

- Maradok - szakította félbe Claritia határozottan, és megérintette az övén függő pöröly markolatát. Thibalt nyitotta volna a száját, hogy elparancsolja, de végül nem szólalt meg.

- Ahogy akarod - hagyta rá és bólintott. Egy rövid pillantást vetett még rá, majd fordult volna, hogy visszatérjen Wichgenhez.

- A lelkeikért imádkozom - mondta Claritia halkan.

- Tessék?

- Oly értelmetlenül ér véget evilági éltük. Mind felemészti a céltalan vérszomj, egy szemvillanás alatt. Kérem Kryliant, segítsen nekik meglelni az üdvösséget ott, ahová lelkük megtér - formálta lassan a szavakat a papnő, de a tekintete nem Thibalton nyugodott. A fekete páncélt viselő alakot figyelte lent, a mezőn és mindazokat, akikkel könyörtelenül végzett.

- Sosem jártál még háborúban, igaz? - kérdezte Thibalt. Claritia megrázta a fejét - Hát ez itt a háború. Adj hálát, hogy a démon vérszomja az ellenségünket emészti, és nem minket.

- Életet pusztít. És az nem helyes - tette össze újra a kezét Claritia, és folytatta az imádságot. Thibalt félig felvont szemöldökkel nézett rá, aztán legyintett, és elfordult tőle. Újra a szeméhez emelte a messzelátót.

- Megindultak. Az egész hadosztály - mondta, ahogy Wichgen mellé lépett. A hadnagy csendben, összefont karral bólintott.

- A papnővel mi legyen? - kérdezte aztán és Claritia felé sandított.

- Azt mondta, maradni akar - felelte a báró szárazon. Wichgen szemöldöke felszökött.

- Kár lenne érte. A gyógyító erejének még hasznát vehetjük.

- Tudom - sóhajtott Thibalt és leeresztette távcsövét - De papokkal értelmetlen vitába szállni. Képtelenség eltántorítani őket a meggyőződéseiktől.

- Ez igaz - ismerte el Wichgen.

- A tüzérek álljanak készen - intett a hadnagy felé a báró - Használjuk ki, hogy még él az az eszelős némber ott lent.

Claritia portré

Egy kedves barátom, Gabriel S., meglepett az egyik főszereplőről, Claritiáról készített rajzával. Nagyon elnyerte a tetszésemet, úgyhogy rögvest ki is teszem. :)

A démon ismét bajt kever... de persze senki nem hiszi el, hogy ilyen tápos...

A sátor szája halk nesszel libbent fel, és egy rövidre nyírt hajú, fiatal tiszt lépett be. Egy pillanatra megtorpant, mintha bizonytalankodna, merre is menjen tovább. Szemei fürgén kutattak, pásztázták a magas, hosszú sátor belsejét.

Tisztek, futárok, vezérek sürögtek-forogtak a vastag, fehér vászonlepel alatt, pattogó hangon, feszesen kimondott szavaik mintha versenyeztek volna, melyik tudja elnyomni a másikat és felülkerekedni rajta.

A fiatalember hunyorogva, szemeit előre szegezve emelte a tekintetét arcról arcra, míg végül megtalálta, akit keresett. Sietve, egyenes léptekkel sietett oda hozzá, és toppantva vigyázzba állt előtte.

Mielőtt egyáltalán jelét adta volna, hogy észrevette őt, a hadvezér, egy őszes hajú, bal szemén szemkötőt viselő férfi, ujjával nyomatékot adva dörgő hangjának, parancsokat osztott két beosztottjának. Csak miután végzett velük és útjukra bocsátotta őket, fordult meg. A fiatalember tisztelgésre emelte a kezét.

- Mi az, hadnagy? Talán nem volt világos minden utasítás? - kérdezte az ősz férfi, akit láthatóan bosszantott, hogy az ifjú tiszttel kell beszélnie. A tisztelgést sem viszonozta.

- De igen, kapitány úr - felelte a hadnagy, szinte gondolkodás nélkül - De... nehézségbe ütköztünk az északi kapunál - tette hozzá gyorsan, elnyújtva, kissé bizonytalanul ejtve ki a szavakat.

- Nehézségbe? - vonta fel a szemöldökét a szemkötős férfi, és összefonta a karját a mellén. Magyarázatra várt.

- Elállják az utunkat, félúton a vár felé.

- Kicsodák? Milyen csapatok azok, és hányan vannak? - dörögte a kapitány. Az ifjú hadnagy tétovázott, mielőtt felelt volna. Homlokán izzadtság gyöngyözött.

- Nem csapatok, uram... egyetlen harcos... - amint kimondta, a feljebbvalója szeme elkerekedett.

- Ne szórakozzon velem, fiam! Nyilazzák le, és kész, ahelyett hogy vesztegetik itt az időmet! - förmedt rá a fiatal tisztre, és készült egy kézlegyintéssel dolgára zavarni, de az nem mozdult.

- A nyilaink... hatástalanok ellene, kapitány úr...

- Micsoda?! Milyen ellenfél az, amelyiket nem lehet lenyilazni?! - recsegte bőszen az ősz férfi, végül ingerülten intett a kezével - Nem érdekes, ha nem fogja a nyíl, gázolja le a lovasság, vagy az ágyúk, bánom is én, de tisztítsák meg az utat az ostromcsapatoknak!

- A lovasság... szintén hatástalan, uram... aki eddig felvonult ellene, mind ott hullt el... az első sorokban kezdenek félni tőle - mondta a hadnagy, lassan elfúló hangon. Az ősz tiszt szemei villámokat szórtak.

- Én nem tudom, maga miről képzeleg itt, katona, de ez a sereg azért állt itt csatarendbe, hogy annak a vödörbe hugyozó von Maibachnak a várát bevegyük! És aki ellenünk szegül, a földbe tapossuk, megértette?

- I-igen, uram! - vágta rá a hadnagy a fülét felszakító mennydörgésre.

- Akkor menjen, vezényelje ki, akit csak kell, és tisztítsa meg az utat ahhoz az istenek verte, nyomorúságos várhoz! Amint a tüzérségünk helyzetbe állt, támadunk!

- Igenis, kapitány úr! - tisztelgett a fiatal tiszt, majd sarkon fordulva elviharzott, hogy teljesítse a parancsot.

A démon ismét bajt kever...

A kapu hangos csattanással záródott be mögötte, a vaskos reteszek, amelyek a túlsó oldalon zárták, tompa puffanással ereszkedtek a helyükre. Ferro féloldalt hátrapillantott, lefitymáló arccal végigmérte a vasalt kaput, majd a vállára lendítette ormótlan fegyverét, és előrelépett.

A várat sokezer főnyi sereg vette körül. Fehér alapon fekete oroszlánt ábrázoló lobogók emelkedtek a magasba és táncoltak a szélben, sátrak lepték el a domboldalt, hosszú sorokba rendeződött gyalogság és lovasok álltak harcra készen. A háttérben még szaporább mozgolódás látszott, további csapatok futottak be és csatlakoztak a már összegyűlt hadhoz. A felhők mögül át-átszűrődő napfény csillámokban tükröződött a páncélokon, fegyvercsörgés, harsogó parancsszavak zaja töltötte meg a teret.

- Addig se unatkozom - vigyorodott el Ferro, ahogy kiért a várfal biztonságot sejtető árnyékából. Kopott, fekete vértjének lemezei minden lépésnél egymásnak ütődtek, felcsördültek. Ahogy haladt, szemei folyamatosan a vele szemben felsorakozott hadakat fürkészték. Még mindig elég távol volt tőlük, így nem láthatta, de biztosra vette, hogy őt figyelik. Ahogy azt is, hogy egy pillanatra megzavarodtak. Egy ember közeledik feléjük, aki nyilvánvalóan nem követ, nem tárgyalni jön, és nem is a fegyvert akarja letenni előttük, de valamire készül.

- Lesz itt meglepetés... - kuncogott magában a nő. Félúton járhatott a várkapu és az ellenség tábora között, amikor megállt. Körülnézett, majd vállán megtámasztott, rozsdás kardját a magasba emelte. A hatalmas fegyver meghazudtolva saját méreteit, könnyedén lendült a levegőbe, majd ugyanolyan könnyedén fordult és hullott alá, hogy mély kongással a földbe fúródjon. Ferro vigyora szélesebbre nyílt. A kora reggeli levegő tiszta volt és hűvös. Messzire hallatszik majd a hangja.

- Halljátok-e, rühes szukafattyak! - kiáltotta el magát érdes, acsarkodó hangon - Gyávák vagytok, mint a fő'dbe' túró férgek! Be va'ttok szarva, disznóképű, trágyacséplő banda!

Velősen, haragosan és dühöngve káromkodott, és úgy tűnt, célba is talált. A vele szemközt felállt, rendezett sor megbomlott, néhányan mozgolódni kezdtek. Zokon vehették, amit hallottak, de mielőtt végérvényesen kiválhattak volna az alakzatból, hogy a magányos, őket sértegető ellenségre ronthassanak, egy lovas léptetett eléjük és kivont karddal visszaterelte őket a helyükre. Majd megfordult és miközben valamit mondott hangosan, tett egy mozdulatot, mire a gyalogosok sorai mögül nyílzápor szökött a levegőbe.

Ferro hangosan felröhögött, és a szemével követte a magas ívben közeledő vesszőket.

- Mondom én, gyáva fé'gek va'ttok! Aki ember köztetek, jöjjö', oszt küzdjön férfiként, ne íjja' lődőzzetek! - kiabálta megvetően. Amint a kilőtt nyilak ereszkedni kezdtek, kirántotta a földből a kardját, és mélyen leguggolva maga fölé emelte. A fegyver olyan széles volt, hogy teljesen eltakarta őt, csak vállvértjének pereme nyúlt ki alóla. Suhogás lepte el a fekete páncélos alakot.

A fém vesszőhegyek élesen kondultak, ahogy egymás után csapódtak a kard tömör, rozsdás pengéjének, de át nem ütötték az órmótlan fémtömböt. Ártalmatlanul pattantak le róla, vagy törtek ketté rajta. Amint a zápor elállt, Ferro megtámasztotta a kardot, és felegyenesedett.

- A vízfejű íjászaitok egy bálnát se talá'nának el! - recsegte félig röhögve - Ti vásári szajhák kő'kei, gyüjjön má' ide egyiktek, aki férfi, hadd ontom ki a beleit és vetem a kutyák elibe!

Megint mozgolódás támadt a sorban, de ezúttal többen vélték úgy, hogy ideje megtorolni a fejükhöz vágott sértéseket. Három lovas tudta csak visszaparancsolni őket. Amint nagynehezen újra rendeződött a sor, az egyik közülük megfordult, és léptetve indult Ferro irányába.

- Gyere csak, te kis ganajtúró - morogta a nő halkan és szorosan ráfonta ujjait kardjának markolatára. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a lovasról, aki lassan, óvatosan közeledett felé, kivont, csapásra készen tartott karddal. A bajtársai bíztató kurjongatásokat, éljenző kiáltásokat eregettek utána.

- Ejnye már, a fehérnép nem tudja, hol a helye? Csak sír-rí és nincs aki értelmet pofozzon a fejébe? - szólalt meg a férfi, és oldalra kiköpve, undorral mérte végig Ferrót. Láthatóan ugyanúgy bosszantották a sértések, mint azokat a katonákat, akiket az imént utasított rendre, és utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne rontson üvöltve a nagyhangú nőre. Néhány lépésre tőle megállította hátasát. A ló ingerülten fújtatott.

- Kushadj, korcs! - vicsorgott Ferro - Nem is é'tem, mié' reszketnek ezek úgy tőletek - bökött aztán a fejével a vár irányába - Hisz' csak egy büdös, szarba' hempergő marhacsorda va'ttok, akiket le ke' vágni! - a férfi szemei elkerekedtek, és dühösen felszikráztak. Eddig kordában tudta tartani az indulatait, de úgy tűnt, elfogyott a türelme.

- Hangosan röfögsz, te koca... - hörögte, megrántotta a gyeplőt és közelebb léptetett, felemelve a kezében tartott pengét.

A vaskos, rozsdás kard embertelen gyorsasággal lendült előre, és a ló fejével együtt, vértestül kettészakította a férfi törzsét, mielőtt az felfoghatta volna, mi történik. Vérvörös permet szóródott szerteszét, átitatva a földet, ló és lovasa pedig rángatózva zuhant el és terült ki.

Ferro arcára megrészegült, diadalittas vicsor ült ki, vérmocskos fegyverét a magasba lendítette, majd ismét a földbe szúrta.

- Ki lesz a köve'kkező, patkányok? - pocskondiázott újra - Vagy mind ilye' puhány göcsörtök vagytok?

Leláncolt démon

De rég volt frissítés... no, ez a mostani csak amolyan szösszenet, még nem döntöttem el / találtam ki, hogy pontosan hogy is végződjön, vagy mely szereplők jelenjenek majd meg. Később vagy kiegészítem, vagy újra posztolom az egészet.

A fém hideg késként hasított Ferro csuklójába. Vér serkent a márványfehér bőr alól, de a nő arckifejezése szemernyit sem változott. Továbbra is összevont szemöldökkel, vicsorogva méregette az őt leláncoló béklyókat, de semmi jelét nem adta, hogy érzékelte volna a fájdalmat, amikor megpróbálta kirángatni belőlük a kezét.

Ahogy el akart lépni a faltól, a rövidre hagyott láncok felcsörögtek. Mindössze egyetlen lépésnyire engedték eltávolodni. Megpróbálta feszíteni őket, hátha elhajlik, elpattan egy gyengébb láncszem, de csak annyit ért el, hogy a bokája körül is vér serkent. Morogva ült le a földre és a hideg falnak támasztotta a hátát. Ezüst szemei a félhomályt kémlelték, kerestek, bármit, ami segíthetett kijutni a fogságból.

A tömlöc, ahova bezárták, kongott az ürességtől, a zárkák mind üresen álltak. Mindenhol kőfalak, rácsok, amelyeket foltokban emésztett a rozsda, dohos félhomály ereszkedett alá, egyetlen nyíláson szűrődött csak be némi halvány fény. A levegőben áporodott izzadtság és vizeletszag egyvelege terjengett. Talán nem is hosszú idővel ezelőtt még korántsem volt olyan elhagyatott a sötét gödör a vár gyomrában.

Ferro pillantása pontról pontra táncolt, de nem fedezett fel semmi felhasználhatót, semmi törhetőt, semmi olyat, amit elért volna. Felemelte megbéklyózott, falhoz láncolt kezeit, és hosszan vizsgálta, aztán egy lemondó mordulás kíséretében leengedte.

Megint a falnak dőlt és tekintetével a mennyezetet kémlelte. Kő vonult kövön hideget árasztva, repedések futottak és ágaztak szét mindenfelé. Bután elvigyorodott és kuncogni kezdett, érdes, reszelős hangja torz visszhangot hagyott maga után a zárt térben. Egyik ujjával rajzolni kezdett a porba, de nem betűket formált, vagy értelmes ábrát. Az ujja hegye csak úgy, össze-vissza járt a hideg kövön.

Nem emlékezett rá, hogyan került ide. Az utolsó amit fel tudott idézni, az volt, hogy egy kavalkád közepében áll és harcol. Sokan támadtak rá, de nem bírtak vele. Aztán minden elfeketedett, és a zárkában tért magához.

Sajgó tarkójához emelte a kezét és megdörzsölte. Egy seben húzta végig az ujjait, ami még nem zárt össze teljesen. Valami eltalálta ott, de nem tudta mi lehetett az. Talán egy mérgezett penge, vagy bénító tű. Vagy egyszerűen csak egy jól irányzott csapás volt, amitől eszméletét vesztette. Mindenesetre fürgének, ügyesnek kellett lennie annak, aki bevitte a találatot.

Hirtelen felkapta a fejét. Zajra lett figyelmes. Öreg, nehézkes zár kattant, a vasalt ajtó a tömlöc túlsó végében nyikorogva nyílt ki. Néhány alak lépett be rajta. Ferro felállt, le nem véve a mozgásról a szemét, de nem látta tisztán, kik lehettek. A halvány fény, ami valahonnan a magasból szivárgott be, rájuk vetült ugyan egy rövid ideig, de csak félig-meddig világította meg az arcukat, felismerni nem lehetett őket.

De felé jöttek, ez biztos volt.

Egyikük, aki elöl haladt, egy karikán forgatott néhány kulcsot, majd fogta az egyiket, megállt Ferro zárkája előtt, és kinyitotta a ajtót.

A von Maibach-birtok II.

Szóval ő Thibalt von Maibach, suhant át a gondolat Claritia fején. Halkan kántálva írt kéken ragyogó kezekkel ábrákat a levegőbe, miközben a bekötözött sebekkel fekvő férfit figyelte. A báró még így, megtörve és sebesülten, vértől és verejtéktől mocskosan és az elmúlt óra lassan múló fájdalmától és grimaszba rándult arccal is erőt és szívósságot sugárzott. Keményen megküzdött a saját életéért, ha nem teszi, Claritia minden gyógyító tudománya sem lett volna elég, hogy visszahozza a sötétségből.

- Fel fog épülni - pillantott hátra a válla fölött a papnő, a szoba ajtajában álló katonatisztre. Magas, vállas férfi volt, arcán sebhely húzódott végig, rövidre nyírt, őszes haja kócosan állt mindenfelé. Mellvértjén karcok, kisebb horpadások éktelenkedtek. Szemeiben éber, rezzenéstelen tekintet ült, amit egy pillanatra sem vett le Claritiáról. Altrund Wichgen hadnagy, a báró egyik segédtisztje. Mellette volt, amikor a várba visszatértükben rajtuk ütött Karl von Lusten ostromhoz gyűlekező seregének elővédje - Valaki virrasszon mellette az éjjel. Ha a kötés átvérzik, cserélni kell - tette még hozzá a papnő, és Ingrid felé fordult, aki az ágy végében ült, és aggodalomtól csillogó szemekkel figyelte a báró felemelkedő, majd leereszkedő mellkasát és a feszült szuszogást, ami a mozdulatot kísérte. Lassan felelmelte a fejét, majd egy néma bólintással jelezte, hogy megértette, amit mondtak neki.

- Köszönjük a szolgálataidat - szólalt meg a páncélos tiszt, és közelebb lépett az ágyhoz. Hangja kemény volt és egyenletes, de szavai ellenére a hálának csak egy halvány nyoma csengett ki belőle. Fürkésző szemekkel mérte végig a báró alakját.

- Szívesen maradok magam is, ha... - kezdte Claritia, de Wichgen felemelt kézzel félbeszakította.

- Arra nem lesz semmi szükség - mondta anélkül, hogy Claritiára nézett volna - Gondjainkba vesszük a báró urat - Ingrid felkapta a fejét. Hirtelen elfintorodott, összerántotta a szemöldökét és felpattant a helyéről. A kis háromlábú szék, amin ült, koppanva dőlt fel.

- Eriggyen má', Wichgen! - kiáltott fel ingerülten - A lány épp most mentette meg a na'ccságos úr életit. Legalább egy hangyányit legyen udvariasabb, he! - lóbálta az ujját a férfi arca előtt. Magas, érdes hangja szinte sértette a fület, de a hadnagynak szeme se rebbent.

- Mint mondtam, hálásak vagyunk a szolgálataiért - villantott Wichgen egy szúró pillantást a cselédre. Ingrid elfojtotta a következő szitkot, ami épp elhagyni készült a torkát, majd óvatosan hátrált egy lépést. Wichgen Claritia felé fordult.

- De most arra kérlek, fáradj vissza a lakosztályodba. Érted küldünk, ha szükség lesz rád - mondta higgadtan, és enyhén meghajtotta a fejét.

- Kryilian áldása óvja önt, hadnagy - felelte Claritia, és összetett kezekkel viszonozta a meghajlást. Felvette hosszú, fehér köpenyét a székről, amelyre korábban terítette és válla köré húzva kifelé indult a szobából. Ingrid is meghajolt a hadnagy felé, bár kurtán és hetykébben, majd követte őt. Lépteik tompán kopogva visszhangzottak a folyosón.

- Ne haragu'ggyon a hadnagyra, úrnőm - mondta Claritiának halkan - Nem rossz ember, csak óvatos természet... és hát vigyázni akar a na'ccságos úrra.

- Csak a kötelességét végzi. Ezért nem haragudhatok - felelte Claritia kissé zavartan. Több nap után is furcsa volt, hogy a cselédek úrnőnek nevezik. Nem tudta, hogy ez minden vendéggel így szokás-e, vagy talán ahhoz van köze, hogy egy isten, egy égi hatalom szolgálatában áll. Vagy netán teljesen más okból. És egyelőre nem kívánt tapintatlannak mutatkozni azzal, hogy rákérdez - Számára idegen vagyok ebben a várban.

- Hát de mégiscsak megmentette a na'ccságos úr életét. Ezzel igazán megenyhíthette vóna. Csak egy kicsit - morfondírozott Ingrid.

- Biztosan jó indokkal ilyen gyanakvó - mondta Claritia - Őrült időket élünk - egy pillanatra felvillant előtte a nővérei halála. Gloire utolsó, döbbent arckifejezése, Avis sikoltása, a rémület, ami a többiek arcára kiült.

És az ezüstös szemű, éjfekete árny, aki lemészárolta őket.

Claritia megtántorodott, ahogy az emlékek megrohanták. Pusztán azalatt a néhány nap alatt, amíg a von Maibach-birtokon tartózkodott, nem sikerült elég mélyre temetnie őket, hiába igyekezett minél több elfoglaltságot találni, hogy elvonja a figyelmét.

- Jól érzi magát, úrnőm? - kapott észbe Ingrid a saját puffogásából és a vállánál gyorsan támaszt adott Claritiának.

- Persze, persze... - bólogatott a papnő, és igyekezett összeszedte magát. Ingrid felvont szemöldökkel nézett rá, de végül nem kérdezett semmit. Csak követte őt tovább a folyosón. Odakint már leszállt az est. Claritia, hogy elfelejtse a fájó gondolatokat, a vaskos kőfalakon lobogó fáklyatüzeket figyelte. A fáklyakövek egyenletes, állandó fénye után, amit a kolostorban eltöltött évek alatt annyira megszokott, hogy teljesen természetesnek vette, üdítő változatosságnak tűnt az égő olaj lángjának játéka. Majd arra lett figyelmes, hogy a lángok mintha a távolban motoszkáló nesszel együtt táncolnának.

- Mi ez a hang? - kérdezte Claritia Ingridre pillantva - Mintha... zenét hallanék - A cseléd értetlenül nézett vissza rá és a fülét hegyezte. Aztán biccentett.

- Ó, hogy az... - mondta flegmán - Onnan gyün, e - mutatott az egyik tölgyfa ajtóra a folyosó végében, egy elágazás és egy csigalépcső előtt. Ahogy közeledtek hozzá, a nesz erősödött, ritmusokra és tiszta hangokra oszlott fel. Valóban zene volt. Amit mintha vígasság hangjai kísértek volna. Ének, bár meglehetősen hamis, harsány kacagás, csörömpölés, toppanások. Claritia megállt az ajtó előtt és kérdően nézett Ingridre. Az kelletlen fintorral az arcán az ajtóra bökött és megvonta a vállát.

Claritia lassan lenyomta a vaskos réz kilincset, és szélesre tárta az ajtót.

A von Maibach-birtok I.

Ismét frissítés, ideje is volt már. :) Ez és a következő néhány jelenet már szépen a történet sűrűjében játszódik:

Thibalt von Maibach számára a valóság képlékeny alakot öltött. Szemei előtt hol homályos, színes foltok kavalkádja, hol sötét feketeség siklott el, a zajok körülötte felerősödtek, majd elhalkultak. Időnként szavak foszlányai jutottak el hozzá, de értelmetlenek maradtak számára. Tudata az eszméletvesztés határán sodródott, át-átlépve azt, majd visszabillenve onnan. Az egész testében szétáradó, lüktető fájdalom volt az, ami nem engedte végleg a sötétségbe zuhanni. Nem érzékelte az idő múlását sem, de hosszú percek teltek el, mire a csörgés, recsegés, kiabálás elcsendesült, és ütemes kopogás váltotta fel. Az emberi hangok, amiket eddig hallott, megritkultak, s bár beszédüket továbbra sem értette, valahol emlékei legmélyén felismerte, hogy mindet hallotta már. Egy kivételével.

Nyomást érzett a vállán és a lábain, és úgy érezte, lebeg. Mintha vitték volna valahova. Időnként a teste megbillent, a nyomás irányt váltott, föl, majd le, vagy éppen oldalra. Végül megszűnt, és a báró támaszt érzett a háta alatt. Egy pillanatra magához tért, szemei előtt néhány alak körvonala bontakozott ki, amint fény világítja meg őket.

- ...ll eng... nagys... r? - szólt valaki a távolból, de mire a visszhang eljutott Thibalthoz, érthetetlenné torzult. Látása megint elhomályosult, majdnem teljesen elfeketedett minden.

Hirtelen fájdalom nyilalt a testébe, ahogy valaki megmozdította a vállánál fogva, aztán könnyebség fogta el, amint a nyomás mellkasán felengedett. Fémes koppanás, majd hosszú, éles recsegés hallatszott messziről tompán. Hűvös fuvallat csapta meg a báró felsőtestét. Valaki kiszabadíthatta a vértjéből, és felszakíthatta a ruháját.

Az elmosódó homályban kék fény ragyogott fel. Thibalt megint nyomást érzett, mintha megérintették volna, de a korábbival ellentétben, ez kellemes, a fájdalmát enyhítő érzés volt. Mint tűzre öntött jeges víz, úgy áradt szét a tagjaiban, s tisztította ki elméjét néhány röpke másodpercig annyira, hogy az elhangzó emberi beszéd értelme eljusson hozzá.

- Adj tűt és cérnát! - hallatszott egy női hang. A báró ezt az egyet nem ismerte fel az összes többi között, holott azt sikerült megértenie, hogy minden bizonnyal a saját várában van. De mielőtt megtalálhatta volna a a választ a talányra, bal karjában, ahol fájdalma a legerősebb volt és a legkevésbé csillapodott az imént, apró tűszúrások cikáztak végig. Összekoccanó fogai között sziszegés préselődött ki, teste pedig megfeszült.

- Fogd le! - szólt ismét a nő. Valami nyomban Thibalt szabad végtagjai köré fonódott, és erővel nyomta le azokat. Újabb tűszúrások perzselték a bőrét és húsát, egy hosszú vonal mentén, szinte karja teljes hosszában. A fájdalomtól szédülni kezdett, megint majdnem elvesztette az eszméletét.

Aztán a tűszúrások abbamaradtak ugyan, de a báró fájdalma nem akart szűnni, és erőteljesebben égette most már az egész testét, mint eddig. Torkából mély hörgés tört fel. Rángatózni kezdett, tagjai ki-kicsúsztak a szorításból, amely tartotta őket, és vad kapkodásban ütődtek neki mindennek és mindenkinek, ami és aki körülöttük állt. Ijedt nyögések, kiabálás hallatszott. Thibalt nem volt tudatában annak, mit is tesz, de azt érezte, hogy valami el akarja ragadni. A fájdalom, amely tüzesen mardosta, el akarta emészteni. Hát küzdött ellene.

Nem tudta, meddig tarthatott, másodpercekig, percekig, vagy órákig, de végül a kín egy újabb hűvös érintéstől szakadozni kezdett és elcsendesült annyira, hogy a görcsbe feszült, vonagló test felengedjen.

A báró megpróbálta kinyitni a szemét. Hunyorogni kezdett a fényben, de csak zavaros, egymásba csúszó színfoltok táncoltak a szeme előtt. Az egyetlen, amit elég tisztán látott ahhoz, hogy felismerje, egy arc volt. Egy fiatal nő arca, szemében egyszerre csillant aggodalom és elszántság. Ujjait egy pillanatra a báró homlokához emelte. Kéken csillogtak. Thibalt nem tudta volna megmondani, ki az. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna korábban.

Szemhéjait hirtelen nagyon nehéznek érezte, így inkább lehunyta őket. Ahogy a kéken fénylő kezek érintése egyre inkább csitította a testét égető lángokat, úgy vett rajta erőt a fáradtság. Még nem teljesen fogta fel, hogy az elmúlt néhány örökkévalóságnak tűnő percben az életéért küzdött. Tudata egyre tisztult.

- Mi lesz vele? - kérdezte most egy másik női hang, szinte remegve. Thibalt ráismert, valamelyik cseléde lehetett.

- Életben marad - felelt az ismeretlen, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A báró ismét kinyitotta a szemét, és ajkai szavakat kezdtek formálni, de hang már nem hagyta el a torkát.

Csak annyit látott, hogy egy kéken ragyogó kéz az arca felé nyúl, megérinti azt, ő pedig egyszerre nagyon könnyűnek érezi magát. Szemei lecsukódtak, és mielőtt bármilyen gondolat megfogalmazódhatott volna benne, mély, pihentető álomba merült.

Életben maradt.