Szóval ő Thibalt von Maibach, suhant át a gondolat Claritia fején. Halkan kántálva írt kéken ragyogó kezekkel ábrákat a levegőbe, miközben a bekötözött sebekkel fekvő férfit figyelte. A báró még így, megtörve és sebesülten, vértől és verejtéktől mocskosan és az elmúlt óra lassan múló fájdalmától és grimaszba rándult arccal is erőt és szívósságot sugárzott. Keményen megküzdött a saját életéért, ha nem teszi, Claritia minden gyógyító tudománya sem lett volna elég, hogy visszahozza a sötétségből.
- Fel fog épülni - pillantott hátra a válla fölött a papnő, a szoba ajtajában álló katonatisztre. Magas, vállas férfi volt, arcán sebhely húzódott végig, rövidre nyírt, őszes haja kócosan állt mindenfelé. Mellvértjén karcok, kisebb horpadások éktelenkedtek. Szemeiben éber, rezzenéstelen tekintet ült, amit egy pillanatra sem vett le Claritiáról. Altrund Wichgen hadnagy, a báró egyik segédtisztje. Mellette volt, amikor a várba visszatértükben rajtuk ütött Karl von Lusten ostromhoz gyűlekező seregének elővédje - Valaki virrasszon mellette az éjjel. Ha a kötés átvérzik, cserélni kell - tette még hozzá a papnő, és Ingrid felé fordult, aki az ágy végében ült, és aggodalomtól csillogó szemekkel figyelte a báró felemelkedő, majd leereszkedő mellkasát és a feszült szuszogást, ami a mozdulatot kísérte. Lassan felelmelte a fejét, majd egy néma bólintással jelezte, hogy megértette, amit mondtak neki.
- Köszönjük a szolgálataidat - szólalt meg a páncélos tiszt, és közelebb lépett az ágyhoz. Hangja kemény volt és egyenletes, de szavai ellenére a hálának csak egy halvány nyoma csengett ki belőle. Fürkésző szemekkel mérte végig a báró alakját.
- Szívesen maradok magam is, ha... - kezdte Claritia, de Wichgen felemelt kézzel félbeszakította.
- Arra nem lesz semmi szükség - mondta anélkül, hogy Claritiára nézett volna - Gondjainkba vesszük a báró urat - Ingrid felkapta a fejét. Hirtelen elfintorodott, összerántotta a szemöldökét és felpattant a helyéről. A kis háromlábú szék, amin ült, koppanva dőlt fel.
- Eriggyen má', Wichgen! - kiáltott fel ingerülten - A lány épp most mentette meg a na'ccságos úr életit. Legalább egy hangyányit legyen udvariasabb, he! - lóbálta az ujját a férfi arca előtt. Magas, érdes hangja szinte sértette a fület, de a hadnagynak szeme se rebbent.
- Mint mondtam, hálásak vagyunk a szolgálataiért - villantott Wichgen egy szúró pillantást a cselédre. Ingrid elfojtotta a következő szitkot, ami épp elhagyni készült a torkát, majd óvatosan hátrált egy lépést. Wichgen Claritia felé fordult.
- De most arra kérlek, fáradj vissza a lakosztályodba. Érted küldünk, ha szükség lesz rád - mondta higgadtan, és enyhén meghajtotta a fejét.
- Kryilian áldása óvja önt, hadnagy - felelte Claritia, és összetett kezekkel viszonozta a meghajlást. Felvette hosszú, fehér köpenyét a székről, amelyre korábban terítette és válla köré húzva kifelé indult a szobából. Ingrid is meghajolt a hadnagy felé, bár kurtán és hetykébben, majd követte őt. Lépteik tompán kopogva visszhangzottak a folyosón.
- Ne haragu'ggyon a hadnagyra, úrnőm - mondta Claritiának halkan - Nem rossz ember, csak óvatos természet... és hát vigyázni akar a na'ccságos úrra.
- Csak a kötelességét végzi. Ezért nem haragudhatok - felelte Claritia kissé zavartan. Több nap után is furcsa volt, hogy a cselédek úrnőnek nevezik. Nem tudta, hogy ez minden vendéggel így szokás-e, vagy talán ahhoz van köze, hogy egy isten, egy égi hatalom szolgálatában áll. Vagy netán teljesen más okból. És egyelőre nem kívánt tapintatlannak mutatkozni azzal, hogy rákérdez - Számára idegen vagyok ebben a várban.
- Hát de mégiscsak megmentette a na'ccságos úr életét. Ezzel igazán megenyhíthette vóna. Csak egy kicsit - morfondírozott Ingrid.
- Biztosan jó indokkal ilyen gyanakvó - mondta Claritia - Őrült időket élünk - egy pillanatra felvillant előtte a nővérei halála. Gloire utolsó, döbbent arckifejezése, Avis sikoltása, a rémület, ami a többiek arcára kiült.
És az ezüstös szemű, éjfekete árny, aki lemészárolta őket.
Claritia megtántorodott, ahogy az emlékek megrohanták. Pusztán azalatt a néhány nap alatt, amíg a von Maibach-birtokon tartózkodott, nem sikerült elég mélyre temetnie őket, hiába igyekezett minél több elfoglaltságot találni, hogy elvonja a figyelmét.
- Jól érzi magát, úrnőm? - kapott észbe Ingrid a saját puffogásából és a vállánál gyorsan támaszt adott Claritiának.
- Persze, persze... - bólogatott a papnő, és igyekezett összeszedte magát. Ingrid felvont szemöldökkel nézett rá, de végül nem kérdezett semmit. Csak követte őt tovább a folyosón. Odakint már leszállt az est. Claritia, hogy elfelejtse a fájó gondolatokat, a vaskos kőfalakon lobogó fáklyatüzeket figyelte. A fáklyakövek egyenletes, állandó fénye után, amit a kolostorban eltöltött évek alatt annyira megszokott, hogy teljesen természetesnek vette, üdítő változatosságnak tűnt az égő olaj lángjának játéka. Majd arra lett figyelmes, hogy a lángok mintha a távolban motoszkáló nesszel együtt táncolnának.
- Mi ez a hang? - kérdezte Claritia Ingridre pillantva - Mintha... zenét hallanék - A cseléd értetlenül nézett vissza rá és a fülét hegyezte. Aztán biccentett.
- Ó, hogy az... - mondta flegmán - Onnan gyün, e - mutatott az egyik tölgyfa ajtóra a folyosó végében, egy elágazás és egy csigalépcső előtt. Ahogy közeledtek hozzá, a nesz erősödött, ritmusokra és tiszta hangokra oszlott fel. Valóban zene volt. Amit mintha vígasság hangjai kísértek volna. Ének, bár meglehetősen hamis, harsány kacagás, csörömpölés, toppanások. Claritia megállt az ajtó előtt és kérdően nézett Ingridre. Az kelletlen fintorral az arcán az ajtóra bökött és megvonta a vállát.
Claritia lassan lenyomta a vaskos réz kilincset, és szélesre tárta az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése