Ismét frissítés, ideje is volt már. :) Ez és a következő néhány jelenet már szépen a történet sűrűjében játszódik:
Thibalt von Maibach számára a valóság képlékeny alakot öltött. Szemei előtt hol homályos, színes foltok kavalkádja, hol sötét feketeség siklott el, a zajok körülötte felerősödtek, majd elhalkultak. Időnként szavak foszlányai jutottak el hozzá, de értelmetlenek maradtak számára. Tudata az eszméletvesztés határán sodródott, át-átlépve azt, majd visszabillenve onnan. Az egész testében szétáradó, lüktető fájdalom volt az, ami nem engedte végleg a sötétségbe zuhanni. Nem érzékelte az idő múlását sem, de hosszú percek teltek el, mire a csörgés, recsegés, kiabálás elcsendesült, és ütemes kopogás váltotta fel. Az emberi hangok, amiket eddig hallott, megritkultak, s bár beszédüket továbbra sem értette, valahol emlékei legmélyén felismerte, hogy mindet hallotta már. Egy kivételével.
Nyomást érzett a vállán és a lábain, és úgy érezte, lebeg. Mintha vitték volna valahova. Időnként a teste megbillent, a nyomás irányt váltott, föl, majd le, vagy éppen oldalra. Végül megszűnt, és a báró támaszt érzett a háta alatt. Egy pillanatra magához tért, szemei előtt néhány alak körvonala bontakozott ki, amint fény világítja meg őket.
- ...ll eng... nagys... r? - szólt valaki a távolból, de mire a visszhang eljutott Thibalthoz, érthetetlenné torzult. Látása megint elhomályosult, majdnem teljesen elfeketedett minden.
Hirtelen fájdalom nyilalt a testébe, ahogy valaki megmozdította a vállánál fogva, aztán könnyebség fogta el, amint a nyomás mellkasán felengedett. Fémes koppanás, majd hosszú, éles recsegés hallatszott messziről tompán. Hűvös fuvallat csapta meg a báró felsőtestét. Valaki kiszabadíthatta a vértjéből, és felszakíthatta a ruháját.
Az elmosódó homályban kék fény ragyogott fel. Thibalt megint nyomást érzett, mintha megérintették volna, de a korábbival ellentétben, ez kellemes, a fájdalmát enyhítő érzés volt. Mint tűzre öntött jeges víz, úgy áradt szét a tagjaiban, s tisztította ki elméjét néhány röpke másodpercig annyira, hogy az elhangzó emberi beszéd értelme eljusson hozzá.
- Adj tűt és cérnát! - hallatszott egy női hang. A báró ezt az egyet nem ismerte fel az összes többi között, holott azt sikerült megértenie, hogy minden bizonnyal a saját várában van. De mielőtt megtalálhatta volna a a választ a talányra, bal karjában, ahol fájdalma a legerősebb volt és a legkevésbé csillapodott az imént, apró tűszúrások cikáztak végig. Összekoccanó fogai között sziszegés préselődött ki, teste pedig megfeszült.
- Fogd le! - szólt ismét a nő. Valami nyomban Thibalt szabad végtagjai köré fonódott, és erővel nyomta le azokat. Újabb tűszúrások perzselték a bőrét és húsát, egy hosszú vonal mentén, szinte karja teljes hosszában. A fájdalomtól szédülni kezdett, megint majdnem elvesztette az eszméletét.
Aztán a tűszúrások abbamaradtak ugyan, de a báró fájdalma nem akart szűnni, és erőteljesebben égette most már az egész testét, mint eddig. Torkából mély hörgés tört fel. Rángatózni kezdett, tagjai ki-kicsúsztak a szorításból, amely tartotta őket, és vad kapkodásban ütődtek neki mindennek és mindenkinek, ami és aki körülöttük állt. Ijedt nyögések, kiabálás hallatszott. Thibalt nem volt tudatában annak, mit is tesz, de azt érezte, hogy valami el akarja ragadni. A fájdalom, amely tüzesen mardosta, el akarta emészteni. Hát küzdött ellene.
Nem tudta, meddig tarthatott, másodpercekig, percekig, vagy órákig, de végül a kín egy újabb hűvös érintéstől szakadozni kezdett és elcsendesült annyira, hogy a görcsbe feszült, vonagló test felengedjen.
A báró megpróbálta kinyitni a szemét. Hunyorogni kezdett a fényben, de csak zavaros, egymásba csúszó színfoltok táncoltak a szeme előtt. Az egyetlen, amit elég tisztán látott ahhoz, hogy felismerje, egy arc volt. Egy fiatal nő arca, szemében egyszerre csillant aggodalom és elszántság. Ujjait egy pillanatra a báró homlokához emelte. Kéken csillogtak. Thibalt nem tudta volna megmondani, ki az. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna korábban.
Szemhéjait hirtelen nagyon nehéznek érezte, így inkább lehunyta őket. Ahogy a kéken fénylő kezek érintése egyre inkább csitította a testét égető lángokat, úgy vett rajta erőt a fáradtság. Még nem teljesen fogta fel, hogy az elmúlt néhány örökkévalóságnak tűnő percben az életéért küzdött. Tudata egyre tisztult.
- Mi lesz vele? - kérdezte most egy másik női hang, szinte remegve. Thibalt ráismert, valamelyik cseléde lehetett.
- Életben marad - felelt az ismeretlen, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A báró ismét kinyitotta a szemét, és ajkai szavakat kezdtek formálni, de hang már nem hagyta el a torkát.
Csak annyit látott, hogy egy kéken ragyogó kéz az arca felé nyúl, megérinti azt, ő pedig egyszerre nagyon könnyűnek érezi magát. Szemei lecsukódtak, és mielőtt bármilyen gondolat megfogalmazódhatott volna benne, mély, pihentető álomba merült.
Életben maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése