A démon ismét bajt kever... és jól csinálja

- Ha nem a saját szememmel látnám, el nem hinném - morfondírozott Thibalt. Leengedte a szeméhez tartott messzelátót és összevont szemöldökkel Wichgenre nézett. Az viszonozta a pillantást. Mindkettejük szemében elkomorodott tekintet ült.

- Nem értettem, miért retteg tőle a papnő - biccentett a néhány lépés távolságban, összetett kezekkel halkan imádkozó Claritia felé a hadnagy - Most már értem.

A megerődített bástya és a közeli erdő között tágas, lankás mező terült el, melynek az erdő felőli végében harci lobogók gyülekeztek. Több tízezernyi, fényesen csillogó vértezet állt csatarendbe, készen arra, hogy elárasszák és néhány nap alatt bevegyék a von Maibach várat. De az északi kapuval szemben nyugtalanság támadt. A sorok hullámzottak, a katonákat fegyverrel és dühös parancsszóval kényszeríteni kellett, hogy alakzatban maradjanak. Valami zavart keltett köztük.

A mező közepén, félúton a várhoz, kifacsart testek, végtagok és köréjük tócsákba gyűlt vér takarta el és mocskolta be a táj zöldjét. Hátaslovak és katonák mozdulatlan testei hevertek szétszórtan, egy éjfekete páncélt viselő alak körül. Az egyik ló tetemén ült, kezét hatalmas fegyvere markolatán nyugtatta.

- Rászolgált a démon névre, kétségtelen - fintorodott el Thibalt, ahogy a mészárlás maradványait nézte - Ha jól számolom, tizenhatot... nem, tizennyolcat vágott le közülük. Gyalogokat, lovasokat... és ahogy láttam, sok baja nem esett mindeközben.

- Mágia lakozna abban az cefet nagy vastömbben, amit forgat? - dörzsölte Wichgen az állát.

- Nem hinném. A papnő megérezte volna - rázta a fejét válaszképpen Thibalt - Bár azt meg kell hagyni, nem emberi, amit művel.

- Akármennyire is elborzaszt, ha valamiért hálát adok az isteneknek, az az, hogy nem a mieinket kaszabolja odalent - Thibalt komoran bólintott, mintegy visszhangozva Wichgen gondolatát.

A báró lassan elfordította a fejét, és tekintetét a még mindig kántáló Claritiára emelte. Odalépett hozzá, és óvatosan a vállára tette a kezét. Claritia egy pillanatra összerezzent, ahogy az ujjai hozzáértek. Az ima szava abbamaradt, a kéken ragyogó szempár nézett fel von Maibach báróra.

- Bocsáss meg - szólalt meg Thibalt - de itt nem sok híja van, hogy elszabaduljon a pokol. Én a helyedben visszatérnék a...

- Maradok - szakította félbe Claritia határozottan, és megérintette az övén függő pöröly markolatát. Thibalt nyitotta volna a száját, hogy elparancsolja, de végül nem szólalt meg.

- Ahogy akarod - hagyta rá és bólintott. Egy rövid pillantást vetett még rá, majd fordult volna, hogy visszatérjen Wichgenhez.

- A lelkeikért imádkozom - mondta Claritia halkan.

- Tessék?

- Oly értelmetlenül ér véget evilági éltük. Mind felemészti a céltalan vérszomj, egy szemvillanás alatt. Kérem Kryliant, segítsen nekik meglelni az üdvösséget ott, ahová lelkük megtér - formálta lassan a szavakat a papnő, de a tekintete nem Thibalton nyugodott. A fekete páncélt viselő alakot figyelte lent, a mezőn és mindazokat, akikkel könyörtelenül végzett.

- Sosem jártál még háborúban, igaz? - kérdezte Thibalt. Claritia megrázta a fejét - Hát ez itt a háború. Adj hálát, hogy a démon vérszomja az ellenségünket emészti, és nem minket.

- Életet pusztít. És az nem helyes - tette össze újra a kezét Claritia, és folytatta az imádságot. Thibalt félig felvont szemöldökkel nézett rá, aztán legyintett, és elfordult tőle. Újra a szeméhez emelte a messzelátót.

- Megindultak. Az egész hadosztály - mondta, ahogy Wichgen mellé lépett. A hadnagy csendben, összefont karral bólintott.

- A papnővel mi legyen? - kérdezte aztán és Claritia felé sandított.

- Azt mondta, maradni akar - felelte a báró szárazon. Wichgen szemöldöke felszökött.

- Kár lenne érte. A gyógyító erejének még hasznát vehetjük.

- Tudom - sóhajtott Thibalt és leeresztette távcsövét - De papokkal értelmetlen vitába szállni. Képtelenség eltántorítani őket a meggyőződéseiktől.

- Ez igaz - ismerte el Wichgen.

- A tüzérek álljanak készen - intett a hadnagy felé a báró - Használjuk ki, hogy még él az az eszelős némber ott lent.

Claritia portré

Egy kedves barátom, Gabriel S., meglepett az egyik főszereplőről, Claritiáról készített rajzával. Nagyon elnyerte a tetszésemet, úgyhogy rögvest ki is teszem. :)

A von Maibach-birtok II.

Szóval ő Thibalt von Maibach, suhant át a gondolat Claritia fején. Halkan kántálva írt kéken ragyogó kezekkel ábrákat a levegőbe, miközben a bekötözött sebekkel fekvő férfit figyelte. A báró még így, megtörve és sebesülten, vértől és verejtéktől mocskosan és az elmúlt óra lassan múló fájdalmától és grimaszba rándult arccal is erőt és szívósságot sugárzott. Keményen megküzdött a saját életéért, ha nem teszi, Claritia minden gyógyító tudománya sem lett volna elég, hogy visszahozza a sötétségből.

- Fel fog épülni - pillantott hátra a válla fölött a papnő, a szoba ajtajában álló katonatisztre. Magas, vállas férfi volt, arcán sebhely húzódott végig, rövidre nyírt, őszes haja kócosan állt mindenfelé. Mellvértjén karcok, kisebb horpadások éktelenkedtek. Szemeiben éber, rezzenéstelen tekintet ült, amit egy pillanatra sem vett le Claritiáról. Altrund Wichgen hadnagy, a báró egyik segédtisztje. Mellette volt, amikor a várba visszatértükben rajtuk ütött Karl von Lusten ostromhoz gyűlekező seregének elővédje - Valaki virrasszon mellette az éjjel. Ha a kötés átvérzik, cserélni kell - tette még hozzá a papnő, és Ingrid felé fordult, aki az ágy végében ült, és aggodalomtól csillogó szemekkel figyelte a báró felemelkedő, majd leereszkedő mellkasát és a feszült szuszogást, ami a mozdulatot kísérte. Lassan felelmelte a fejét, majd egy néma bólintással jelezte, hogy megértette, amit mondtak neki.

- Köszönjük a szolgálataidat - szólalt meg a páncélos tiszt, és közelebb lépett az ágyhoz. Hangja kemény volt és egyenletes, de szavai ellenére a hálának csak egy halvány nyoma csengett ki belőle. Fürkésző szemekkel mérte végig a báró alakját.

- Szívesen maradok magam is, ha... - kezdte Claritia, de Wichgen felemelt kézzel félbeszakította.

- Arra nem lesz semmi szükség - mondta anélkül, hogy Claritiára nézett volna - Gondjainkba vesszük a báró urat - Ingrid felkapta a fejét. Hirtelen elfintorodott, összerántotta a szemöldökét és felpattant a helyéről. A kis háromlábú szék, amin ült, koppanva dőlt fel.

- Eriggyen má', Wichgen! - kiáltott fel ingerülten - A lány épp most mentette meg a na'ccságos úr életit. Legalább egy hangyányit legyen udvariasabb, he! - lóbálta az ujját a férfi arca előtt. Magas, érdes hangja szinte sértette a fület, de a hadnagynak szeme se rebbent.

- Mint mondtam, hálásak vagyunk a szolgálataiért - villantott Wichgen egy szúró pillantást a cselédre. Ingrid elfojtotta a következő szitkot, ami épp elhagyni készült a torkát, majd óvatosan hátrált egy lépést. Wichgen Claritia felé fordult.

- De most arra kérlek, fáradj vissza a lakosztályodba. Érted küldünk, ha szükség lesz rád - mondta higgadtan, és enyhén meghajtotta a fejét.

- Kryilian áldása óvja önt, hadnagy - felelte Claritia, és összetett kezekkel viszonozta a meghajlást. Felvette hosszú, fehér köpenyét a székről, amelyre korábban terítette és válla köré húzva kifelé indult a szobából. Ingrid is meghajolt a hadnagy felé, bár kurtán és hetykébben, majd követte őt. Lépteik tompán kopogva visszhangzottak a folyosón.

- Ne haragu'ggyon a hadnagyra, úrnőm - mondta Claritiának halkan - Nem rossz ember, csak óvatos természet... és hát vigyázni akar a na'ccságos úrra.

- Csak a kötelességét végzi. Ezért nem haragudhatok - felelte Claritia kissé zavartan. Több nap után is furcsa volt, hogy a cselédek úrnőnek nevezik. Nem tudta, hogy ez minden vendéggel így szokás-e, vagy talán ahhoz van köze, hogy egy isten, egy égi hatalom szolgálatában áll. Vagy netán teljesen más okból. És egyelőre nem kívánt tapintatlannak mutatkozni azzal, hogy rákérdez - Számára idegen vagyok ebben a várban.

- Hát de mégiscsak megmentette a na'ccságos úr életét. Ezzel igazán megenyhíthette vóna. Csak egy kicsit - morfondírozott Ingrid.

- Biztosan jó indokkal ilyen gyanakvó - mondta Claritia - Őrült időket élünk - egy pillanatra felvillant előtte a nővérei halála. Gloire utolsó, döbbent arckifejezése, Avis sikoltása, a rémület, ami a többiek arcára kiült.

És az ezüstös szemű, éjfekete árny, aki lemészárolta őket.

Claritia megtántorodott, ahogy az emlékek megrohanták. Pusztán azalatt a néhány nap alatt, amíg a von Maibach-birtokon tartózkodott, nem sikerült elég mélyre temetnie őket, hiába igyekezett minél több elfoglaltságot találni, hogy elvonja a figyelmét.

- Jól érzi magát, úrnőm? - kapott észbe Ingrid a saját puffogásából és a vállánál gyorsan támaszt adott Claritiának.

- Persze, persze... - bólogatott a papnő, és igyekezett összeszedte magát. Ingrid felvont szemöldökkel nézett rá, de végül nem kérdezett semmit. Csak követte őt tovább a folyosón. Odakint már leszállt az est. Claritia, hogy elfelejtse a fájó gondolatokat, a vaskos kőfalakon lobogó fáklyatüzeket figyelte. A fáklyakövek egyenletes, állandó fénye után, amit a kolostorban eltöltött évek alatt annyira megszokott, hogy teljesen természetesnek vette, üdítő változatosságnak tűnt az égő olaj lángjának játéka. Majd arra lett figyelmes, hogy a lángok mintha a távolban motoszkáló nesszel együtt táncolnának.

- Mi ez a hang? - kérdezte Claritia Ingridre pillantva - Mintha... zenét hallanék - A cseléd értetlenül nézett vissza rá és a fülét hegyezte. Aztán biccentett.

- Ó, hogy az... - mondta flegmán - Onnan gyün, e - mutatott az egyik tölgyfa ajtóra a folyosó végében, egy elágazás és egy csigalépcső előtt. Ahogy közeledtek hozzá, a nesz erősödött, ritmusokra és tiszta hangokra oszlott fel. Valóban zene volt. Amit mintha vígasság hangjai kísértek volna. Ének, bár meglehetősen hamis, harsány kacagás, csörömpölés, toppanások. Claritia megállt az ajtó előtt és kérdően nézett Ingridre. Az kelletlen fintorral az arcán az ajtóra bökött és megvonta a vállát.

Claritia lassan lenyomta a vaskos réz kilincset, és szélesre tárta az ajtót.

A von Maibach-birtok I.

Ismét frissítés, ideje is volt már. :) Ez és a következő néhány jelenet már szépen a történet sűrűjében játszódik:

Thibalt von Maibach számára a valóság képlékeny alakot öltött. Szemei előtt hol homályos, színes foltok kavalkádja, hol sötét feketeség siklott el, a zajok körülötte felerősödtek, majd elhalkultak. Időnként szavak foszlányai jutottak el hozzá, de értelmetlenek maradtak számára. Tudata az eszméletvesztés határán sodródott, át-átlépve azt, majd visszabillenve onnan. Az egész testében szétáradó, lüktető fájdalom volt az, ami nem engedte végleg a sötétségbe zuhanni. Nem érzékelte az idő múlását sem, de hosszú percek teltek el, mire a csörgés, recsegés, kiabálás elcsendesült, és ütemes kopogás váltotta fel. Az emberi hangok, amiket eddig hallott, megritkultak, s bár beszédüket továbbra sem értette, valahol emlékei legmélyén felismerte, hogy mindet hallotta már. Egy kivételével.

Nyomást érzett a vállán és a lábain, és úgy érezte, lebeg. Mintha vitték volna valahova. Időnként a teste megbillent, a nyomás irányt váltott, föl, majd le, vagy éppen oldalra. Végül megszűnt, és a báró támaszt érzett a háta alatt. Egy pillanatra magához tért, szemei előtt néhány alak körvonala bontakozott ki, amint fény világítja meg őket.

- ...ll eng... nagys... r? - szólt valaki a távolból, de mire a visszhang eljutott Thibalthoz, érthetetlenné torzult. Látása megint elhomályosult, majdnem teljesen elfeketedett minden.

Hirtelen fájdalom nyilalt a testébe, ahogy valaki megmozdította a vállánál fogva, aztán könnyebség fogta el, amint a nyomás mellkasán felengedett. Fémes koppanás, majd hosszú, éles recsegés hallatszott messziről tompán. Hűvös fuvallat csapta meg a báró felsőtestét. Valaki kiszabadíthatta a vértjéből, és felszakíthatta a ruháját.

Az elmosódó homályban kék fény ragyogott fel. Thibalt megint nyomást érzett, mintha megérintették volna, de a korábbival ellentétben, ez kellemes, a fájdalmát enyhítő érzés volt. Mint tűzre öntött jeges víz, úgy áradt szét a tagjaiban, s tisztította ki elméjét néhány röpke másodpercig annyira, hogy az elhangzó emberi beszéd értelme eljusson hozzá.

- Adj tűt és cérnát! - hallatszott egy női hang. A báró ezt az egyet nem ismerte fel az összes többi között, holott azt sikerült megértenie, hogy minden bizonnyal a saját várában van. De mielőtt megtalálhatta volna a a választ a talányra, bal karjában, ahol fájdalma a legerősebb volt és a legkevésbé csillapodott az imént, apró tűszúrások cikáztak végig. Összekoccanó fogai között sziszegés préselődött ki, teste pedig megfeszült.

- Fogd le! - szólt ismét a nő. Valami nyomban Thibalt szabad végtagjai köré fonódott, és erővel nyomta le azokat. Újabb tűszúrások perzselték a bőrét és húsát, egy hosszú vonal mentén, szinte karja teljes hosszában. A fájdalomtól szédülni kezdett, megint majdnem elvesztette az eszméletét.

Aztán a tűszúrások abbamaradtak ugyan, de a báró fájdalma nem akart szűnni, és erőteljesebben égette most már az egész testét, mint eddig. Torkából mély hörgés tört fel. Rángatózni kezdett, tagjai ki-kicsúsztak a szorításból, amely tartotta őket, és vad kapkodásban ütődtek neki mindennek és mindenkinek, ami és aki körülöttük állt. Ijedt nyögések, kiabálás hallatszott. Thibalt nem volt tudatában annak, mit is tesz, de azt érezte, hogy valami el akarja ragadni. A fájdalom, amely tüzesen mardosta, el akarta emészteni. Hát küzdött ellene.

Nem tudta, meddig tarthatott, másodpercekig, percekig, vagy órákig, de végül a kín egy újabb hűvös érintéstől szakadozni kezdett és elcsendesült annyira, hogy a görcsbe feszült, vonagló test felengedjen.

A báró megpróbálta kinyitni a szemét. Hunyorogni kezdett a fényben, de csak zavaros, egymásba csúszó színfoltok táncoltak a szeme előtt. Az egyetlen, amit elég tisztán látott ahhoz, hogy felismerje, egy arc volt. Egy fiatal nő arca, szemében egyszerre csillant aggodalom és elszántság. Ujjait egy pillanatra a báró homlokához emelte. Kéken csillogtak. Thibalt nem tudta volna megmondani, ki az. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna korábban.

Szemhéjait hirtelen nagyon nehéznek érezte, így inkább lehunyta őket. Ahogy a kéken fénylő kezek érintése egyre inkább csitította a testét égető lángokat, úgy vett rajta erőt a fáradtság. Még nem teljesen fogta fel, hogy az elmúlt néhány örökkévalóságnak tűnő percben az életéért küzdött. Tudata egyre tisztult.

- Mi lesz vele? - kérdezte most egy másik női hang, szinte remegve. Thibalt ráismert, valamelyik cseléde lehetett.

- Életben marad - felelt az ismeretlen, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A báró ismét kinyitotta a szemét, és ajkai szavakat kezdtek formálni, de hang már nem hagyta el a torkát.

Csak annyit látott, hogy egy kéken ragyogó kéz az arca felé nyúl, megérinti azt, ő pedig egyszerre nagyon könnyűnek érezi magát. Szemei lecsukódtak, és mielőtt bármilyen gondolat megfogalmazódhatott volna benne, mély, pihentető álomba merült.

Életben maradt.

Újabb bejegyzés félálomban...

(Na, két nap kihagyás után újabb post, bár már eléggé elfolyik a szemem előtt a kép... folytatás az előző részhez, bár valószínűleg később még szebben összefűzöm a kettőt. :) )

Avis lassan, vigyázva tapogatózott a folyosó sötétjében. A szeme hozzászokott már a sűrű homályhoz, de a legtöbb, amit látott, nagyon halovány körvonalak voltak. Az égen pislákoló csillagokat felhőfátyol takarta el, fényük nem talált utat magának a kolostor falai közé. A boltívek alá ékelt fémgyűrűkbe állított fáklyakövek sem világlottak már, árnyékok rejtették el őket az éjszakai órákra.
Minden igyekezete ellenére, a lány érzékeit eltompította a fáradtság, így nem vette észre a földön letakart kupac holmit, amikor befordult az egyik szobába. Fémes, csattanás hallatszott, ahogy megbotlott benne és bokáig belesüppedt. Avis élesen felszisszent, és elfojtott egy szitkot. Tompa sajgás áradt szét a lábfejében. Mozdulatlanná dermedve várt, hogy elüljön a zaj, amit csapott, de úgy tűnt, máris sikerült megzavarnia az éjszakai nyugalmat. Néhány lépésnyire tőle valami motoszkálni kezdett a sötétben.
- Ki az...? - kérdezte egy magas, női hang, majd egy árnyékba burkolt alak tett egy mozdulatot, mire aranyló fény áradt szét a szobában, és vetődött rá arra a puritán bútorzatra, amivel a kis helyiséget berendezték. Néhány székre, egy szekrényre, egy asztalra és egy falhoz tolt, széles ágyra. A fáklyakő, amely felviláglott, az ágy mellett állt, rajta egy fiatal lány keze nyugodott. Egyszerű hálóinget viselt, alváshoz készülhetett már egy ideje. Félhosszú, szőke, barna tincsekkel tűzdelt haja alól fürkésző tekintettel méricskélte a kései látogatót - Avis... te vagy?
-Jajj, ne haragudj, Claritia – sóhajtott fel Avis, és elkezdte kibogozni a lábát a letakart kupacból, amiben elbotlott – Nem akartalak felébreszteni.
- Nem te hagytad kinn a vérted a szoba közepén... – vigyorodott el a másik lány félszegen. Kissé zavarba jött saját hanyagsága láttán, de ugyanakkor örült hosszú útról hazatért szobatársának. Kikászálódott az ágyából, és leguggolt Avis mellé, hogy segítsen neki – De amúgy sem tudtam aludni – tette még hozzá. A szemei valóban éberen csillogtak, és a hangja is tiszta volt. Felhajtotta a leplet, majd elkezdte lefejteni az Avis bokája köré csavarodott bőrszíjakat és az azokat húzó acéllemezeket.
- Köszönöm – mondta megkönnyebbülten Avis, amint kiszbadult a szanaszét hagyott holmik közül. Anélkül, hogy bármit is levetett volna magáról, elterült az ágyon. Hosszú, felszabadult sóhaj hagyta el az ajkát, hogy végre megpihenhet.
- Szörnyen festesz – jegyezte meg Claritia, miután a lábával arrébb lökdöste a szétterített vértet, és csípőre tett kézzel alaposan végigmérte Avis szakadt, koszos öltözékét – Mi történt? – kérdezte és lehajolt, hogy lehúzza szobatársa lábáról a csizmáit.
- Semmi komoly – biccentett Avis fektében – Leestem néhányszor a lóról. És volt egy apró összetűzésem néhány marcona legénnyel…
- Mindig bajba kevered magad – rázta meg a fejét Claritia. A csizma szára szorosan követte Avis lábának alakját, így nehéz volt levetni róla, de némi ráncigálás után sikerült.
- Nem értem rá magyarázkodni, sürgős üzenetet hoztam a királyi udvarból – vont vállat Avis, aztán hosszan ásított. A szeme le-lecsukódott, hiába dörzsölte. Általában lelkesen, hosszan és színesen szokot beszámolni azokról a vidékekről, amiket kiküldetései során bejárt, az élményekről, amiket megtapasztalt, de most láthatóan semmi másra nem vágyott, csak egy kiadós alvásra.
- Krylian nem egészen azt tanítja nekünk, hogy mindenkit elpáholjunk, aki ferdén néz ránk... - vetett rá Claritia egy neheztelő pillantást, majd mellé térdelve kibújtatta a csuhából. A sáros, vizes, koszos szövet alatt még több horzsolás, kisebb seb sötétlett a lány testén. Végighúzta rajtuk a kezét.
- Ne félj, csak egy kis illemre tanítottam meg őket - mosolyodott el Avis halványan. Megpaskolta az eddig csuha alatt lapuló pörölykalapácsot, ami békésen pihent mellette az ágyon, és egy vastag, rövid szíj tartotta a derékövén. Egyszerű, de gondos kivitelű fegyver volt, markolata bőrrel átkötött, hogy ne csússzon, fejét írásjelek díszitették.
- Ilyenkor örülök, hogy ezek nem egyszerű gyilkolóeszközök - mondta, és ujjait ráfonta a markolatra. Valószínűleg kevesebb horzsolással is megúszhatta volna, de ahhoz bizonyára súlyos sebeket kellett volna ejtsen azokon, akikkel összetűzésbe keveredett. Krylian, a gyógyítás istenének papnői ezt nem tehették meg, noha időnként rákényszerültek, hogy megvédjék magukat. Claritia lassan bólintott, majd kissé elemelte a kezét Avis sebeitől. Lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett, amit hosszan fújt ki. Ujjai körül élénk kék fény izzott fel, és szétáradva Avis teste körül szivárogni kezdett a sebekbe. A felszakadt bőr lassan összehúzódott, a vöröslő foltok és csíkok elhalványultak.
- Üzenet jött valamelyik udvari hivataltól? - kérdezte közben halk, egyenletes hangon.
- Magától a királytól - biccentett Avis - Magához hívatta a rendházak képviseleteit… fogalmam sincs, ez pontosan mit jelent, de Gloire nagyon nem örült - tette hozzá flegma arckifejezéssel.
- Tudod, nem szereti a politikai felhajtásokat – vonta meg Claritia a vállát. Felnyitotta a szemét és elhúzta a kezét Avis sebeitől. A kék fény még néhányszor felcsillant, majd szertefoszlott. Alig egy perc alatt Avis szinte összes látható sérülése elhalványult, vagy teljesen el is tűnt.
- Örök hála - sóhajtott fel Avis megkönnyebbülten, ahogy a tompa sajgás elpárolgott a tagjaiból.
- Nem tesz semmit - legyintett Claritia mosolyogva, de nem volt biztos benne, hogy Avis hallotta, amit mondott. Lehunyt szemmel feküdt az ágyon, máris álomba merülve, megadva magát a kimerültségnek.
A fáklyakő kialudt Claritia érintésétől, ő pedig felállt, megkerülte az ágyat és végigfeküdt annak másik oldalán. Kényelmesen elhelyezkedett, de álom sehogysem jött a szemére. A király rendelete járt a fejében. Nem tudta, mit jelent, de azon kapta magát, hogy szeretné megtudni.
Elhesegette a gondolatot, összetette a kezeit és halk imádságba kezdett, hogy elterelje a figyelmét róla, amíg elég álmos nem lesz, hogy végre elalhasson.