A sátor szája halk nesszel libbent fel, és egy rövidre nyírt hajú, fiatal tiszt lépett be. Egy pillanatra megtorpant, mintha bizonytalankodna, merre is menjen tovább. Szemei fürgén kutattak, pásztázták a magas, hosszú sátor belsejét.
Tisztek, futárok, vezérek sürögtek-forogtak a vastag, fehér vászonlepel alatt, pattogó hangon, feszesen kimondott szavaik mintha versenyeztek volna, melyik tudja elnyomni a másikat és felülkerekedni rajta.
A fiatalember hunyorogva, szemeit előre szegezve emelte a tekintetét arcról arcra, míg végül megtalálta, akit keresett. Sietve, egyenes léptekkel sietett oda hozzá, és toppantva vigyázzba állt előtte.
Mielőtt egyáltalán jelét adta volna, hogy észrevette őt, a hadvezér, egy őszes hajú, bal szemén szemkötőt viselő férfi, ujjával nyomatékot adva dörgő hangjának, parancsokat osztott két beosztottjának. Csak miután végzett velük és útjukra bocsátotta őket, fordult meg. A fiatalember tisztelgésre emelte a kezét.
- Mi az, hadnagy? Talán nem volt világos minden utasítás? - kérdezte az ősz férfi, akit láthatóan bosszantott, hogy az ifjú tiszttel kell beszélnie. A tisztelgést sem viszonozta.
- De igen, kapitány úr - felelte a hadnagy, szinte gondolkodás nélkül - De... nehézségbe ütköztünk az északi kapunál - tette hozzá gyorsan, elnyújtva, kissé bizonytalanul ejtve ki a szavakat.
- Nehézségbe? - vonta fel a szemöldökét a szemkötős férfi, és összefonta a karját a mellén. Magyarázatra várt.
- Elállják az utunkat, félúton a vár felé.
- Kicsodák? Milyen csapatok azok, és hányan vannak? - dörögte a kapitány. Az ifjú hadnagy tétovázott, mielőtt felelt volna. Homlokán izzadtság gyöngyözött.
- Nem csapatok, uram... egyetlen harcos... - amint kimondta, a feljebbvalója szeme elkerekedett.
- Ne szórakozzon velem, fiam! Nyilazzák le, és kész, ahelyett hogy vesztegetik itt az időmet! - förmedt rá a fiatal tisztre, és készült egy kézlegyintéssel dolgára zavarni, de az nem mozdult.
- A nyilaink... hatástalanok ellene, kapitány úr...
- Micsoda?! Milyen ellenfél az, amelyiket nem lehet lenyilazni?! - recsegte bőszen az ősz férfi, végül ingerülten intett a kezével - Nem érdekes, ha nem fogja a nyíl, gázolja le a lovasság, vagy az ágyúk, bánom is én, de tisztítsák meg az utat az ostromcsapatoknak!
- A lovasság... szintén hatástalan, uram... aki eddig felvonult ellene, mind ott hullt el... az első sorokban kezdenek félni tőle - mondta a hadnagy, lassan elfúló hangon. Az ősz tiszt szemei villámokat szórtak.
- Én nem tudom, maga miről képzeleg itt, katona, de ez a sereg azért állt itt csatarendbe, hogy annak a vödörbe hugyozó von Maibachnak a várát bevegyük! És aki ellenünk szegül, a földbe tapossuk, megértette?
- I-igen, uram! - vágta rá a hadnagy a fülét felszakító mennydörgésre.
- Akkor menjen, vezényelje ki, akit csak kell, és tisztítsa meg az utat ahhoz az istenek verte, nyomorúságos várhoz! Amint a tüzérségünk helyzetbe állt, támadunk!
- Igenis, kapitány úr! - tisztelgett a fiatal tiszt, majd sarkon fordulva elviharzott, hogy teljesítse a parancsot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése