A kapu hangos csattanással záródott be mögötte, a vaskos reteszek, amelyek a túlsó oldalon zárták, tompa puffanással ereszkedtek a helyükre. Ferro féloldalt hátrapillantott, lefitymáló arccal végigmérte a vasalt kaput, majd a vállára lendítette ormótlan fegyverét, és előrelépett.
A várat sokezer főnyi sereg vette körül. Fehér alapon fekete oroszlánt ábrázoló lobogók emelkedtek a magasba és táncoltak a szélben, sátrak lepték el a domboldalt, hosszú sorokba rendeződött gyalogság és lovasok álltak harcra készen. A háttérben még szaporább mozgolódás látszott, további csapatok futottak be és csatlakoztak a már összegyűlt hadhoz. A felhők mögül át-átszűrődő napfény csillámokban tükröződött a páncélokon, fegyvercsörgés, harsogó parancsszavak zaja töltötte meg a teret.
- Addig se unatkozom - vigyorodott el Ferro, ahogy kiért a várfal biztonságot sejtető árnyékából. Kopott, fekete vértjének lemezei minden lépésnél egymásnak ütődtek, felcsördültek. Ahogy haladt, szemei folyamatosan a vele szemben felsorakozott hadakat fürkészték. Még mindig elég távol volt tőlük, így nem láthatta, de biztosra vette, hogy őt figyelik. Ahogy azt is, hogy egy pillanatra megzavarodtak. Egy ember közeledik feléjük, aki nyilvánvalóan nem követ, nem tárgyalni jön, és nem is a fegyvert akarja letenni előttük, de valamire készül.
- Lesz itt meglepetés... - kuncogott magában a nő. Félúton járhatott a várkapu és az ellenség tábora között, amikor megállt. Körülnézett, majd vállán megtámasztott, rozsdás kardját a magasba emelte. A hatalmas fegyver meghazudtolva saját méreteit, könnyedén lendült a levegőbe, majd ugyanolyan könnyedén fordult és hullott alá, hogy mély kongással a földbe fúródjon. Ferro vigyora szélesebbre nyílt. A kora reggeli levegő tiszta volt és hűvös. Messzire hallatszik majd a hangja.
- Halljátok-e, rühes szukafattyak! - kiáltotta el magát érdes, acsarkodó hangon - Gyávák vagytok, mint a fő'dbe' túró férgek! Be va'ttok szarva, disznóképű, trágyacséplő banda!
Velősen, haragosan és dühöngve káromkodott, és úgy tűnt, célba is talált. A vele szemközt felállt, rendezett sor megbomlott, néhányan mozgolódni kezdtek. Zokon vehették, amit hallottak, de mielőtt végérvényesen kiválhattak volna az alakzatból, hogy a magányos, őket sértegető ellenségre ronthassanak, egy lovas léptetett eléjük és kivont karddal visszaterelte őket a helyükre. Majd megfordult és miközben valamit mondott hangosan, tett egy mozdulatot, mire a gyalogosok sorai mögül nyílzápor szökött a levegőbe.
Ferro hangosan felröhögött, és a szemével követte a magas ívben közeledő vesszőket.
- Mondom én, gyáva fé'gek va'ttok! Aki ember köztetek, jöjjö', oszt küzdjön férfiként, ne íjja' lődőzzetek! - kiabálta megvetően. Amint a kilőtt nyilak ereszkedni kezdtek, kirántotta a földből a kardját, és mélyen leguggolva maga fölé emelte. A fegyver olyan széles volt, hogy teljesen eltakarta őt, csak vállvértjének pereme nyúlt ki alóla. Suhogás lepte el a fekete páncélos alakot.
A fém vesszőhegyek élesen kondultak, ahogy egymás után csapódtak a kard tömör, rozsdás pengéjének, de át nem ütötték az órmótlan fémtömböt. Ártalmatlanul pattantak le róla, vagy törtek ketté rajta. Amint a zápor elállt, Ferro megtámasztotta a kardot, és felegyenesedett.
- A vízfejű íjászaitok egy bálnát se talá'nának el! - recsegte félig röhögve - Ti vásári szajhák kő'kei, gyüjjön má' ide egyiktek, aki férfi, hadd ontom ki a beleit és vetem a kutyák elibe!
Megint mozgolódás támadt a sorban, de ezúttal többen vélték úgy, hogy ideje megtorolni a fejükhöz vágott sértéseket. Három lovas tudta csak visszaparancsolni őket. Amint nagynehezen újra rendeződött a sor, az egyik közülük megfordult, és léptetve indult Ferro irányába.
- Gyere csak, te kis ganajtúró - morogta a nő halkan és szorosan ráfonta ujjait kardjának markolatára. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a lovasról, aki lassan, óvatosan közeledett felé, kivont, csapásra készen tartott karddal. A bajtársai bíztató kurjongatásokat, éljenző kiáltásokat eregettek utána.
- Ejnye már, a fehérnép nem tudja, hol a helye? Csak sír-rí és nincs aki értelmet pofozzon a fejébe? - szólalt meg a férfi, és oldalra kiköpve, undorral mérte végig Ferrót. Láthatóan ugyanúgy bosszantották a sértések, mint azokat a katonákat, akiket az imént utasított rendre, és utolsó csepp önuralmára is szüksége volt, hogy ne rontson üvöltve a nagyhangú nőre. Néhány lépésre tőle megállította hátasát. A ló ingerülten fújtatott.
- Kushadj, korcs! - vicsorgott Ferro - Nem is é'tem, mié' reszketnek ezek úgy tőletek - bökött aztán a fejével a vár irányába - Hisz' csak egy büdös, szarba' hempergő marhacsorda va'ttok, akiket le ke' vágni! - a férfi szemei elkerekedtek, és dühösen felszikráztak. Eddig kordában tudta tartani az indulatait, de úgy tűnt, elfogyott a türelme.
- Hangosan röfögsz, te koca... - hörögte, megrántotta a gyeplőt és közelebb léptetett, felemelve a kezében tartott pengét.
A vaskos, rozsdás kard embertelen gyorsasággal lendült előre, és a ló fejével együtt, vértestül kettészakította a férfi törzsét, mielőtt az felfoghatta volna, mi történik. Vérvörös permet szóródott szerteszét, átitatva a földet, ló és lovasa pedig rángatózva zuhant el és terült ki.
Ferro arcára megrészegült, diadalittas vicsor ült ki, vérmocskos fegyverét a magasba lendítette, majd ismét a földbe szúrta.
- Ki lesz a köve'kkező, patkányok? - pocskondiázott újra - Vagy mind ilye' puhány göcsörtök vagytok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése