Lidérc az esőben III.

- Meghalt? - kérdezte komoran Bertrohm. Lova hátán ült, és összehúzott szemöldökkel tekintett le az előtte, a sárban heverő testre. A félrebillent sisak alól kilátszó arc döbbent rémületbe fagyott utolsó pilanatában. Mellvértje úgy szakadt át és lógtak rajta ezüstös rojtok, mintha papírból lett volna, a szétfogácsolt acél alatt széles, mély seb húzódott, a férfi felsőtestét sötétvörösre festette a kitódult vér.

- Igen, kapitány úr - felelte a halott felett guggoló őr, és megfeszült arccal, undorodva elfordult. Nem kellett volna közelebbről megvizsgálnia a testet, bárki rögtön láthatta rajta, hogy nincs már benne élet. Ő mégis megtette, mintha nem volna hajlandó feladni a reményt, hogy megmentheti a szerencsétlent.

Bertrohm keze ökölbe szorult a kantárszáron. Fürkésző pillantást vetett széltében-hosszában az úton, de nem fedezett fel semmi gyanúsat. Pedig ott volt a baj a közelben. Sokéves szolgálat után a zsigereiben érezte.

Az eső alábhagyott valamelyest, de még mindig esett, hűvös függönnyel takarva be a város utcáit. Csak néhány méterre lehetett tisztán látni, amögött pedig elnagyolt, homályba burkolózott árnyékképek tűntek fel. A város toronyóráját is betakarta a sötétség. De hiába suhogott a víz és a szél tovább, nagy volt a csend. Túl nagy. Úgy tűnhetett, hogy az ítéletidő zavarta be a lakosokat, koldusokat, részegen éneklőket, az éjszaka népét a legközelebbi fedél alá, de valójában valami sokkal borzasztóbb terjengett a levegőben, ami bármikor kirobbanhatott az átható csendből.

- Fegyvert szegezz, emberek! - dörmögte aztán a kapitány, és a szavára az őt körülvevők megragadták és derekukhoz szorítva előreszegezték alabárdjaikat. Bertrohm utasítására körülötte félkörbe húzódtak, és lassan, óvatosan indultak előre, hogy átfésüljék a fogadó és a környező házak előterét és a közéjük eső utcákat.

- Mindjárt belebotlunk Markus szörnyetegébe! - hallatszott valahonnan a sorból. A katona próbált magabiztosan viccelődni, de a hangja elfúlt, és a megjegyzését harsány helyett feszült kacagások követték. Amíg a helyőrségi táborból a városba befelé tartottak, bátran űztek gúnyt Markusból, lökdösték, gorombaságokat vágtak a fejéhez, amiért miatta kellett otthagyniuk a szállást és menetelniük az esőben egy hibbant fehérnépet keresve, de most megérezték, hogy a dolognak bizony fele sem tréfa.

Ahogy tágult a kör, még több holttestet fedeztek fel, rajtuk hatalmas szakított sebek tátongtak, mint a legelsőn. Falak árnyékában, vízelvezetőkbe zuhanva hevertek, mintha valamilyen láthatatlan, hatalmas erő dobálta volna őket ide-oda, akár a rongybabákat. A körülöttük gyűlt vörös tócsákat lassan mosta el az esővíz. Némelyikük teste majdnem teljesen kettészakadt, lecsonkolt tagjaik pocsolyákban hevertek.

- Itt van... itt van! Mind meghalunk! - jajdult fel nyöszörögve valaki a kör egyik szélén. Egy tépett, koszos öltözékű fiatal fiú volt, szemében zabolázatlan félelem ült, éppen úgy, mint korábban, amikor Bertrohm kapitánynak tett jelentést. Rémülten próbált elhátrálni.

- Higgadj már le Gustad! - förmedt rá a mellette álló és a vállánál fogva visszarángatta a sorba - Nem fog senki meghalni! - mondta és mélyen a szemébe nézett. Gustad, ha nem remegett volna a térde a félelemtől, talán észrevette volna a férfi hangjában csengő kételyt. De így nem tette, csak összeszedte magát annyira, hogy ne essen kétségbe és szökjön el.

- Itt van valami! - szólalt meg hangosan az alakzat túloldalán egy másik őr, és kezét a magasba nyújtva intett a körülötte állóknak, mire azok közelebb húzódtak. Bertrohm is odaléptetett hátasán.

A fogadó egyik oldalában felállított, kissé kopott falú kamra tövében egy újabb test feküdt, hátát féloldalvást a falnak támasztva. Annyiban különbözött a szanaszét heverő, lekaszabolt őröktől, hogy páncélja fekete volt, mint maga az éjszaka, és sötétvörös foltok borították ugyan, de a hosszú, széles repedéseknek nyoma sem volt rajta. A viselője, egy nő, feje kissé oldalra hajlott, szemei csukva, a márványfehér bőrre száradt vér a rá csöpögő vízzel együtt csorgott le az arcáról.

És, ami azonnal látszott rajta, hogy nem volt halott.

- Ki a kínkeserves....? - kérdezte volna Bertrohm, ahogy lováról szemügyre vette az alakot, de Gustad feltörő nyöszörgése félbeszakította.

- Ő az! Ő a démon! - siránkozott a fiú. A többiek egyként néztek először rá, aztán Markusra, aki elkerekedett szemekkel, lélegzetét visszafojtva nézett rájuk vissza, és anélkül, hogy megszólalt volna, bólintott.

A kapitány intett, mire az egyik férfi odalépett a nőhöz és felemelte a csizmáját, hogy vállon taszítsa. De mielőtt hozzáérhetett volna, a márványfehér arc szemei felpattantak, és egy fekete kesztyűbe bújt kéz kapta el a férfi lábfejét.

- Mit akartok? - sziszegte a nő, és metsző pillantásával egymás után keresztülszúrta az odagyűlt őröket.

- Te ölted meg a bajtársainkat? - Bertrohm csak ennyit kérdezett, kimérten.

- Igen, én - felelte a nő, és elvigyorodott - Az egyik azé' elég ügyes vót. Szépen megvágta a nyakam, úgyhogy lepihentem ide - kuncogta és oldalra billentette a fejét, hogy csapzott haja alól kilátsszon a seb.

- Add meg magad, vagy lakolj halállal a bűnödért, itt helyben - mondta Bertrohm hidegen, állva a háborodott, gyilkos tekintetet.

- Dögöljetek meg - változott át a nő vigyora egy szemvillanás alatt egy ragadozó vicsorává, és mit sem törődve azzal, hogy vagy féltucat alabárdot szegeznek neki, felrántotta a jobbját.

A kardként használt vastömb, ami eddig a pengéjét szinte teljesen ellepő rozsdától észrevétlenül bújt meg a sárban, széles ívben meglódult, széttörte több alabárd nyelét, és lefejezett kettőt az őrök közül. A többi mind megdermedt hirtelen támadt félelmében. A vaskos fegyver olyan sebesen és könnyedén mozgott, mintha egy vékony gallyat suhogtattak volna.

- Ne csak álljatok, kerítsétek... - harsant fel Bertrohm, hogy felrázza az embereit mozdulatlanságukból, de későn. Mire felocsúdhattak volna, az éjsötét páncélba öltözött rém már talpon is volt, ezüst szemei szikrákat szórtak, kardja kíméletlenül hasított minden irányba, és kaszált le mindent, ami az útjába került. Néhányan megpróbálták saját fegyverük hosszát kihasználni és a vért lemezeinek csatlakozásánál szúrt sebet ejteni a feléledt rémségen, de az sokkal gyorsabb volt náluk. Ha el is találták, a páncélon ütöttek csak egy-egy újabb horpadást.

Második mozdulatra nem maradt már idejük. Fájdalmasan sikoltva, felszakadó mellkassal, letépett végtagokkal, egymás után hulltak el. A kevésbé edzettek rémületükben elejtették fegyvereiket, és hanyatt-homlok menekültek, remélve, hogy ha elég messzire jutnak, az éj majd elrejti őket.

- Gyertek vissza, gyáva férgek! Azonnal fogjátok kör... - dühöngött Bertrohm, de valami irdatlan erővel csapódott a törzsének, és levetette őt a lova nyergéből.

Sarat és vizet fröcskölve zuhant hanyatt, egész testében fájdalom áradt szét, érezte, hogy mélyen bezúzott vértje szétszakítja a vastag vászonszövetet, amit alatta viselt, és csontig mar a mellkasába és az oldalába. A ló nyerítva ágaskodott fel, majd vágtatni kezdett, el, minél messzebb az őrült vérontástól.

Bertrohm Fájdalmasan felhördült és megpróbálta feltornászni magát a földről, de feltépett fém csak még inkább belevágott a húsába. Fémes kongás, az ormótlan fegyver mély suhogása csontok roppanása, elfúló sikoltások, vér fröccsenése nyomta el az eső neszeit, amíg küszködött, hogy valahogyan talpra álljon. Aztán a vérveszteségtől gyengülni kezdett, látása elhomályosult. A zajok ritkulni kezdtek körülötte, majd teljesen elhalkultak. Arcát hideg tűkként szúrkálták az esőcseppek.

Egy éjfekete árny tornyosult fölé, és nézett le rá megrészegült arccal.

- Ki... ki vagy te... ? - nyögte a kapitány elfúló hangon.

- Hogy ki... ? Legyek mon'juk egy démon... - vigyorgott eszelősen a nő, magasra emelte hatalmas fegyverét, és két kézzel markolva azt, lefelé szúrt. A rozsdás, széles végű penge vért fröccsentve átlyukasztotta a szétroncsolt vértet, és odaszegezte a férfi testét a földhöz.

Siegfried Bertrohm kapitány még utoljára vett egy fájdalmas lélegzetet, végül tagjai elernyedtek, és szemeiben kihunyt a fény.

Lidérc az esőben II.

- Azt akarja mondani nekem, katona - dörögte szikrázó szemekkel a termetes, vastag bajszú tiszt, és felpattant az asztala mögül, tenyérrel csapva annak lapjára. A teremben fényt adó gyertyák lángja meglibbent az ütés erejétől - hogy be merészeltek engedni egy ganús külsejű egyént a városba, aki ráadásul fegyverrel fenyegette magukat?

- I-igen, uram - felelte Markus, és nyelt egyet.

- Mégis mire fizetek zsoldot maguknak, gyáva meztelencsigák?! A maguk dolga kint tartani azokat, akiknek itt semmi keresnivalója! - harsogta a nagydarab férfi és dühödten szétvetette a karját. Siegfried Bertrohm, Dessburg helyőrségének kapitánya tekintélyt parancsoló, fegyelmezett, az előírásokat pontosan betartó ember volt, mindig alaposan, kézzelfogható tények alapján dolgozott, és ugyanezt várta el minden beosztottjától is. Ennek az elvárásnak pedig, a kis fogadóhelységben éppen jelentést tett, víztől csapzott, köpcös férfi, láthatóan nem tudott eleget tenni.

- Nem bírtunk volna vele, uram - próbálta tovább menteni magát Markus, és összeéb húzta magát, amennyire vigyázzállásban lehetett.

- Az ott talán piszkavas, a maga kezében?! - mennydörögte Bertrohm és az őr kezében tartott alabárdra bökött. Markus úgy érezte, noha percekkel korábban még vacogott az esőtől és a hideg széltől áthűtött vértben, hogy hirtelen nagyon melege lett. - Szégyen és gyalázat, hogy akárki, főként, egy nő, magukra ijeszt egy vakkantással és szabadon masírozhat a városból ki és be!

- Az a nő biz' nem csak egy hétköznapi haramia volt, kapitány úr - mondta Markus, valamivel határozottabban, remélve, hogy sikerül átjutnia a kapitány fejére ereszkedett vörös ködön.

- Valóban? Miből gondolja? - vonta föl a szemöldökét Bertrohm és az asztalra támaszkodva hajolt közelebb Markushoz. Az nem szólalt meg, csak zavartan állta a tekintetét.

- Útonállók nem viselnek ilyen páncélt, és nem hordanak ilyen kardot - kezdte aztán, és igyekezett minél érthetőbben előadni a mondandóját - Nem is az volt, hanem hidegvérű mészáros - tette hozzá. Felvillant előtte az ezüst szempár, ő pedig összerezzent.

- De maguk mégsem állították meg! - szegezte Bertrohm a mutatóujját az őrnek.

- Levágott volna minket, uram - rázta meg a fejét megadóan Markus.

- Elég ebből! - vetett véget a magyarázkodásnak a kapitány, és a kezét feltartva nyomatékot adott a szavainak - Magára öt nap zárka vár, amint előkerítette és elémhozta ezt a...

Nem fejezhette be a mondatot. A szoba ajtaja hirtelen robajjal kivágódott, és egy zilált öltözékű, vékony alkatú suhanc esett be rajta. Nagyon fiatal volt még, csontjai szinte zörögtek. Ő is a városi örség egyenruháját és felszerelését viselte, de sisakja, fegyvere sehol, nadrágján szakadások futottak végig, mellvértjének szíjai több helyen elpattantak, az acélt apróbb vérfoltok koszolták. Ugyanúgy víz csöpögött róla, mint Markusról.

- K... kapitány úr, z-zavargás... a nyug...nyugati k-kerületben - hebegte, miközben bebukdácsolt. Szemei ide-oda ugráltak. Rémület táncolt bennük. Végül Bertrohm odelépett hozzá, megragadta a vállánál és megrázta az ifjút.

- Térjen magához, fiam! - kiáltotta az arcába parancsolóan és belefúrta tekintetét az övébe - Mi történt?

- A... a fogadónál... a járőrparancsnok szóváltásba keveredett... fegyvert rántottak és... lekaszabolták a szakaszt... - bökte ki a fiú.

- Kicsodák? Hányan vannak? - kérdezte Bertrohm hangosan, nem adva neki esélyt, hogy újra rémületbe zuhanjon.

- Egy... egy nő... vagyis annak látszott... de nem ember volt... - Bertrohm felvonta a szemöldökét és kérdően Markusra pillantott. Az elkerekedett szemekkel bólintott. Abba az irányba követte a lidércet, mielőtt elsietett jelenteni a kapitánynak.

- Maguk vagy mind a ketten agyalágyultak - dörmögte Berthrohm és felváltva nézett hol a fiúra, hol Markusra - vagy tényleg egy démon szabadult a városra.

Láthatóan nem volt a kapitány ínyére a gondolat, hogy valaki egyes-egyedül levágja egy szakasznyi emberét, de amíg Markus jelentését nem volt nehéz kétes hitelű, vagy egyenesen kitalált rémtörténetnek nézni, amivel a saját felelőtlenségét próbálta palástolni, a suhanc szemében ülő rémületet, vagy megtépázott öltözékét már nem tudta elhesegetni egy kézlegyintéssel. Néhány pillanatig komoran elgondolkodott, majd Markushoz fordult.

- Lássuk, mennyire valóságos ez a maga szörnyetege. Szedjen össze negyven embert - mondta határozottan. Markus tisztelgett, majd dobogó léptekkel kiviharzott a szobából, hogy teljesítse a parancsot.

- Nem számít, hány embert hív... - nyöszörögte a fiú elfúló hangon, amint a léptek halkulni kezdtek - Végez mindannyiukkal...

- Ne beszéljen ostobaságot - förmedt rá Bertrohm - Nincs olyan ember, aki egymaga elbánhatna három és féltucat fegyveressel, bármilyen agyafúrt legyen is.

- Nem is ember... - suttogta az ifjú, félelemtől mélyen átitatott arckifejezéssel - Az egy démon...

Lidérc az esőben I.

Na, végre idáig is eljutottam. Vissza egy kicsit kedvenc démonunkhoz. :)

- Te Greipsch, az ott szerinted meg micsoda? - kérdezte az egyik őr a társát. Alabárdjára támaszkodott és hunyorogva próbált látni valamit a zuhogó esőben. A zápor pillanatok alatt ütött rajtuk, és ömlött megállás nélkül a tiszta eget hirtelenjében eltakaró felhőkből. Az égzengés éles robaja messze elhallatszott, hírül adva, hogy merre tart a szűnni nem akaró vihar. Szél süvített és mart be a pergő víztől kihűlt vértek alá, amit a város falának lábánál, a kapuban meghúzódó őrök viseltek.

- Mi? Hol? Én ugyan nem látok semmit - hunyorgott a másik, és nyakát nyújtogatva próbálta felfedezni, amit a nálánál köpcösebb férfi látni vélt - Rémeket kergetsz, Markus, inkább üljünk le kártyázni - legyintett, és alabárdját a falnak támasztva kutatni kezdett buggyos nadrágja zsebeiben.

- Ottan van az, ha mondom - makacskodott Markus, és rendületlenül kémlelte a záporfüggönyt. Lassan beesteledett, a nap már szinte teljesen lenyugodott a távoli hegyek között, elhalványult fényét teljesen elmosta a sűrű eső.

    És valóban, az egyenesen a városkapuhoz vezető úton valami mozgott. Bár először inkább hallani, semmint látni lehetett a közeledő sötét foltot. Fémes csattogás vágott keresztül az eső zúgásán és a szél suhogásán, egyre és egyre hangosabban, ahogy közeledett. Aztán a zajt kísérve egy fekete alak rajzolódott ki a zivatarból, és tartott egyenesen a kapu felé.

- Ez meg ki az ördög? - hunyorgott Greipsch. Most már ő is látta, de nem tudta, mi, vagy ki is az, ami megjelent a szemei előtt. Ujjai viszakulcsolódtak az alabárd nyelére.

    Egy nő volt az, fekete páncélban, bőre márványfehér, vállán egy hatalmas, rozsdás vastömböt cipelt. Sötétlő kék haja csapzottan, rendezetlenül csüngött alá az álláig, ezüstös szemeiben metsző, kíméletlen tekintet ült. Kemény léptekkel haladt, a szakadó eső és a lába alatt egyre inkább felgyülemlő sár nemigen lassította le, úgy látszott, nem is zavarja.

- Valami rémség, amit kergetek - válaszolt Markus fintorogva, és dorgáló pillantást vetett a társára.

- Jó'van, na. Nem tudhattam - mentegetőzött Greipsch és megvonta a vállát.

    Ahogy belépett a kapu szélárnyékába, és az esőcseppek nem kopogtak tovább ütött-kopott vértjén, a lidércre emlékeztető páncélos leemelte embernyi hosszúságú fegyverét a válláról, és tompa kondulással a földbe szúrva azt, nekitámaszkodott. Néhány pillanatig méregette a félig meglepett, félig zavarodott arcot vágó őröket.

- Mi járatban... idegen? - kockáztatott meg egy kérdést Greipsch. Próbált magabiztosnak tűnni, tudván, hogy városi hatóság tisztét tölti be, de a hangja mégis megremegett. Az arca megfeszült, ahogy a nő ráemelte a tekintetét.

    A fekete páncélon helyenként sötétvörös foltok éktelenkedtek, csakúgy mint a kardnak látszó, rozsdás tömbön, és a két férfi egyszerre ébredt rá, hogy a kopottas acél vértől mocskos.

- Mi a neve ennek a helynek, he? - kérdezte hirtelen a rém érdes hangon, ügyet se vetve rá, hogy az előbb épp neki tettek fel egy kérdést.

- Dessburg... - felelte önkéntelenül Markus. Az ezüstös szemek dermesztő pillantása kiparancsolta belőle a választ.

- Dessburg - ismételte a nő, majd felnézett és a kaput méregette - Engedjetek be.

    Greipsch és Markus összenéztek. Zavartan fürkészték egymás tekintetét. Fogalmuk sem volt, ki ez a furcsa és minden bizonnyal nem éppen barátságos idegen, de a külleme alapján semmi jóra nem számíthattak, ha a városba engedik. Néhány pillanatnyi csend után, jobb ötlet híján, a kapu bal szárnyából nyíló kisebb, ember méretű ajtó előtt keresztbe támasztották alabárdjaikat, és kihúzták magukat.

- Nagyon sajnálom, de napnyugta után senki sem... - kezdte Greipsch, amennyire határozottan csak tudta, de közben végig a földbe szúrt, ormótlan vastömbön tartotta a szemét. A hangja pedig elfúlt, ahogy a nő hirtelen kirántotta azt a földből.

- Azt mon'tam, eresszé' be, te gané! - vicsorgott a rém, fortyogó indulattal préselve a szavakat a fogai között. Olyan könnyedén tartotta az őr nyakának vaskos fegyverét, mintha csak egy falevél lenne. Greipsch lélegzete elállt, szemei kitágultak a rémülettől. Remegő kézzel intett Markusnak. Annak arcára mintha halványan kiült volna az elszántság, hogy szembeszálljon az ijesztő lidérccel, de amint az ezüst szemek keresztülszúrták, rögtön el is párolgott. Nyelt egyet, és a zsebében kezdett matatni. Halk csörgés hallatszott, majd elővillant néhány karikára fűzött kulcs. Markus az ajtóhoz botladozott, és sietve a zárba illesztette az egyiket, és rángatva kettőt tekert rajta. A zár kattant, az ajtó nyikorogva kitárult, utat engedve a város belseje felé.

    A nő leengedte a kardját, és továbbra is eszelős vicsorral az arcán még egyszer végigmérte először Greipsch-t, majd Markust is, átlépett a kapun, és elindult a szemközti nyitott utca mentén. Az eső gyorsan elmosta páncéljának körvonalait, csak a léptei csattogásából lehetett tudni, merre halad.

    Greipsch levegő után kapott, kezével megtámaszkodott remegő térdén. Ujjai lecsúsztak alabárdja markolatáról, az pedig vizet és sarat fröcskölve dőlt el az úton.

- Azt a hétszázát! Azt hittem, végünk van! - lihegte, még mindig ijedtségtől átitatott hangon.

- Lehettél volna határozottabb - vetette oda Markus, miközben az egyre távolodó fekete alakot figyelte.

- Láttad, mekkora vót az a kard? Nem mókás érzés ám ezen a végén állni! - hördült fel Greipsch és hevesen mutogatott a kezével. Markus nem nézett rá. Az ő szíve is gyorsabban vert és úgy érezte, a torka is összeszorul.

- Szemmel kell tartanunk - mondta aztán - És szólnunk kell a kapitánynak.

- Én inkább elkerülném ezt az eszement némbert, ha lehet - legyintett Greipsch és a falnak dőlt.

- Akkor maradj itt - hagyta rá Markus és odadobta neki a kulcsokat. KInézett az esőbe, majd kilépve a boltív alól, a nem várt jövevény nyomába eredt.

Újabb bejegyzés félálomban...

(Na, két nap kihagyás után újabb post, bár már eléggé elfolyik a szemem előtt a kép... folytatás az előző részhez, bár valószínűleg később még szebben összefűzöm a kettőt. :) )

Avis lassan, vigyázva tapogatózott a folyosó sötétjében. A szeme hozzászokott már a sűrű homályhoz, de a legtöbb, amit látott, nagyon halovány körvonalak voltak. Az égen pislákoló csillagokat felhőfátyol takarta el, fényük nem talált utat magának a kolostor falai közé. A boltívek alá ékelt fémgyűrűkbe állított fáklyakövek sem világlottak már, árnyékok rejtették el őket az éjszakai órákra.
Minden igyekezete ellenére, a lány érzékeit eltompította a fáradtság, így nem vette észre a földön letakart kupac holmit, amikor befordult az egyik szobába. Fémes, csattanás hallatszott, ahogy megbotlott benne és bokáig belesüppedt. Avis élesen felszisszent, és elfojtott egy szitkot. Tompa sajgás áradt szét a lábfejében. Mozdulatlanná dermedve várt, hogy elüljön a zaj, amit csapott, de úgy tűnt, máris sikerült megzavarnia az éjszakai nyugalmat. Néhány lépésnyire tőle valami motoszkálni kezdett a sötétben.
- Ki az...? - kérdezte egy magas, női hang, majd egy árnyékba burkolt alak tett egy mozdulatot, mire aranyló fény áradt szét a szobában, és vetődött rá arra a puritán bútorzatra, amivel a kis helyiséget berendezték. Néhány székre, egy szekrényre, egy asztalra és egy falhoz tolt, széles ágyra. A fáklyakő, amely felviláglott, az ágy mellett állt, rajta egy fiatal lány keze nyugodott. Egyszerű hálóinget viselt, alváshoz készülhetett már egy ideje. Félhosszú, szőke, barna tincsekkel tűzdelt haja alól fürkésző tekintettel méricskélte a kései látogatót - Avis... te vagy?
-Jajj, ne haragudj, Claritia – sóhajtott fel Avis, és elkezdte kibogozni a lábát a letakart kupacból, amiben elbotlott – Nem akartalak felébreszteni.
- Nem te hagytad kinn a vérted a szoba közepén... – vigyorodott el a másik lány félszegen. Kissé zavarba jött saját hanyagsága láttán, de ugyanakkor örült hosszú útról hazatért szobatársának. Kikászálódott az ágyából, és leguggolt Avis mellé, hogy segítsen neki – De amúgy sem tudtam aludni – tette még hozzá. A szemei valóban éberen csillogtak, és a hangja is tiszta volt. Felhajtotta a leplet, majd elkezdte lefejteni az Avis bokája köré csavarodott bőrszíjakat és az azokat húzó acéllemezeket.
- Köszönöm – mondta megkönnyebbülten Avis, amint kiszbadult a szanaszét hagyott holmik közül. Anélkül, hogy bármit is levetett volna magáról, elterült az ágyon. Hosszú, felszabadult sóhaj hagyta el az ajkát, hogy végre megpihenhet.
- Szörnyen festesz – jegyezte meg Claritia, miután a lábával arrébb lökdöste a szétterített vértet, és csípőre tett kézzel alaposan végigmérte Avis szakadt, koszos öltözékét – Mi történt? – kérdezte és lehajolt, hogy lehúzza szobatársa lábáról a csizmáit.
- Semmi komoly – biccentett Avis fektében – Leestem néhányszor a lóról. És volt egy apró összetűzésem néhány marcona legénnyel…
- Mindig bajba kevered magad – rázta meg a fejét Claritia. A csizma szára szorosan követte Avis lábának alakját, így nehéz volt levetni róla, de némi ráncigálás után sikerült.
- Nem értem rá magyarázkodni, sürgős üzenetet hoztam a királyi udvarból – vont vállat Avis, aztán hosszan ásított. A szeme le-lecsukódott, hiába dörzsölte. Általában lelkesen, hosszan és színesen szokot beszámolni azokról a vidékekről, amiket kiküldetései során bejárt, az élményekről, amiket megtapasztalt, de most láthatóan semmi másra nem vágyott, csak egy kiadós alvásra.
- Krylian nem egészen azt tanítja nekünk, hogy mindenkit elpáholjunk, aki ferdén néz ránk... - vetett rá Claritia egy neheztelő pillantást, majd mellé térdelve kibújtatta a csuhából. A sáros, vizes, koszos szövet alatt még több horzsolás, kisebb seb sötétlett a lány testén. Végighúzta rajtuk a kezét.
- Ne félj, csak egy kis illemre tanítottam meg őket - mosolyodott el Avis halványan. Megpaskolta az eddig csuha alatt lapuló pörölykalapácsot, ami békésen pihent mellette az ágyon, és egy vastag, rövid szíj tartotta a derékövén. Egyszerű, de gondos kivitelű fegyver volt, markolata bőrrel átkötött, hogy ne csússzon, fejét írásjelek díszitették.
- Ilyenkor örülök, hogy ezek nem egyszerű gyilkolóeszközök - mondta, és ujjait ráfonta a markolatra. Valószínűleg kevesebb horzsolással is megúszhatta volna, de ahhoz bizonyára súlyos sebeket kellett volna ejtsen azokon, akikkel összetűzésbe keveredett. Krylian, a gyógyítás istenének papnői ezt nem tehették meg, noha időnként rákényszerültek, hogy megvédjék magukat. Claritia lassan bólintott, majd kissé elemelte a kezét Avis sebeitől. Lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett, amit hosszan fújt ki. Ujjai körül élénk kék fény izzott fel, és szétáradva Avis teste körül szivárogni kezdett a sebekbe. A felszakadt bőr lassan összehúzódott, a vöröslő foltok és csíkok elhalványultak.
- Üzenet jött valamelyik udvari hivataltól? - kérdezte közben halk, egyenletes hangon.
- Magától a királytól - biccentett Avis - Magához hívatta a rendházak képviseleteit… fogalmam sincs, ez pontosan mit jelent, de Gloire nagyon nem örült - tette hozzá flegma arckifejezéssel.
- Tudod, nem szereti a politikai felhajtásokat – vonta meg Claritia a vállát. Felnyitotta a szemét és elhúzta a kezét Avis sebeitől. A kék fény még néhányszor felcsillant, majd szertefoszlott. Alig egy perc alatt Avis szinte összes látható sérülése elhalványult, vagy teljesen el is tűnt.
- Örök hála - sóhajtott fel Avis megkönnyebbülten, ahogy a tompa sajgás elpárolgott a tagjaiból.
- Nem tesz semmit - legyintett Claritia mosolyogva, de nem volt biztos benne, hogy Avis hallotta, amit mondott. Lehunyt szemmel feküdt az ágyon, máris álomba merülve, megadva magát a kimerültségnek.
A fáklyakő kialudt Claritia érintésétől, ő pedig felállt, megkerülte az ágyat és végigfeküdt annak másik oldalán. Kényelmesen elhelyezkedett, de álom sehogysem jött a szemére. A király rendelete járt a fejében. Nem tudta, mit jelent, de azon kapta magát, hogy szeretné megtudni.
Elhesegette a gondolatot, összetette a kezeit és halk imádságba kezdett, hogy elterelje a figyelmét róla, amíg elég álmos nem lesz, hogy végre elalhasson.

Idézés

Ez is valahol a történet elején helyezkedik el, új szereplők, új helyszín, elhintett információk a fő sztoriból. Mivel fantasy világról van szó, elég sok istenekre, mitológiára, és némi mágiára utaló motívumot lehet majd felfedezni a történetben, elejétől végéig. Főleg, mivel egy másik főszereplő, akit még nem ismertek, egy papnő lesz. :) No, lássuk:

    A vaskos tölgyfa kapu nyikorogva tárult ki, érdes visszhanggal töltve meg a tágas, magasba ívelő belső teret. Kívülről nem szűrődött be fény, az éjszaka sötétje ölelte körül a szentélyt, a boltíves csarnokban pusztán néhány fáklyakő világított, árnéykokat rajzolva a padokból, az oszlopok talapzata köré emelt szobrokból. Aranyló fényfoltok jártak táncot a tiszta fehér, kékes berakásokkal díszített márványfalakon és oszlopokon, halványan ugyan, de besziporkáztak a legsötétebb zugokba is. Hiába volt éjjel és sötétség, és fújt a szél odakint kelletlenül, a szentély belsejét nyugalom és biztonság szállta meg.

    Egy könnyed léptű alak tűnt fel a nyitott kapuban, suhant be, és zárta vissza azt maga mögött. Fehér csuhája kecsesen lebegett, ahogy fordult. Halk neszek kísérték lépteit, amint áthaladt a boltívek alatt, és megállt a kapuval szemközti fal elé emelt, három ember magasságába tornyosuló szobor lábánál. A fáklyaként ragyogó kövek fénye ugyanúgy táncolt a gondosan faragott márványalakon, mint a csarnok falain, ugyanazzal a melegséggel itatva át azt. Arca egy kedves, vigyázó tekintetű öregúré volt, jobbjában pörölykalapácsot, baljában egy pajzsot tartott, testét vértezet és leplek borították, szegélyükön írásjelek futottak végig. A jövevény kezeit összeérintve meghajolt a szobor előtt, köszöntve ezzel az istent, akit ábrázolt, és akinek a szentélyt emelték. Majd az oltár felé fordult.

    A kék színű, finomselyem kendővel letakart emelvénynél egy emberi alak térdepelt, szintén fehér leplekbe burkolva, amelyeket bal vállánál díszcsat fogott át, mellén pedig egy pöröly díszelgett címerként, nagyban hasonlatos ahhoz, amelyet a szobor tartott a kezében, és amely nyelét levélminta fogta körbe. Szája halkan, szinte suttogva formált szavakat, kezei egymásba kulcsolva nyugodtak arca előtt. Egész lényéből nyugalom és tisztaság áradt. A jövevény tőle pár lépésre állt meg, és türemesen várt.

    A térdelő alak hangja, imája végeztével, teljesen elhalkult, és néhány hosszú pillanatig csend ereszkedett a csarnokra. Majd leengedte összekulcsolt kezét, felállt és szembefordult a kései látogatóval. Tisztán fésült szökés-vöröses haja hosszan lógott le komoly vonású arca bal fele előtt és takarta el ezüst szempárjának egyikét.  

- Krylian áldása - szólalt meg, ugyanolyan tisztán, mint imádság közben, de most jóval hangosabban, és jobbját a jövevény üdvözlésére emelte.

- Krylian áldása, Gloire főnővér - viszonozta az a köszöntést, kissé erőtlenül és lefejtette fejéről a csuhát, ami addig elfedte. Az öltözet árnyékából egy fiatal lány arca tűnt elő, vonásai fáradtak, elgyötörtek, orcája sápadt, fehér, homlokán sebek éktelenkedtek, fekete haja csapzottan, rendezetlenül csüngött alá a válláig.

- Megviselt az út, Avis - állapította meg Gloire, miközben alaposan végigmérte a lányt. Csuháján szakadások húzódtak végig, szinte mindenhol sár és víz borította, rojtok lógtak rajta, övének csatja, berakásai kopottak, töredezettek voltak - Miért ez a sietség?

- A királyi udvarból jövök - felelt a lány egyszerűen. Ugyan láthatóan megkönnyebbült, most hogy végére ért a hányattatásokkal teli útnak, de fáradt volt ahhoz, hogy hosszan beszéljen. Gloire szemöldöke feljebb szökött.

- A királyi udvarból? - fürkészte Avis tekintetét. A lány bólintott, de nem felelt. Benyúlt a csuhája ujjának mélyébe, és egy összetekercselt, vörös pecséttel vert iratot húzott elő onnan. Gloire-nak nyújtotta. A főnővérnek elég volt egyetlen pillantás, hogy felismerje a pecsétet díszítő tizenkét sávra felosztott pajzsot közrefogó kétfejű sast, amely mindkét fején koronát viselt, és az oroszlánt, kezében karddal. Semmivel sem tudta volna összetéveszteni az uralkodói címert. Szemei összeszűkültek. Lenyúlt az egyik övére akasztott bőrtokhoz, és egy rövid tőrt húzott elő belőle. Feltörte vele a pecsétet, majd szélesre tárta a tekercset és olvasni kezdett. Egyre komorabb tekintettel követte a betűket. Feszült csönd ereszkedett az addig békés csarnokra, hosszú percekig.

- A király birodalmi gyűlést hív össze. Minket is a színe elé idéz - mondta aztán szárazon, és összetekerte az iratot. Hosszan Avisra pillantott - Ennyire elszabadult volna a káosz? - kérdezte fennhangon. A lány nem válaszolt, csak aggodalommal teli arckifejezéssel nézett vissza rá.

    Gloire mélyet sóhajtott, majd gondolataiba merülve megdörzsölte az állát. Hosszú évtizedek óta nem volt rá példa, hogy az uralkodó bármely rendházat részvételre szólította volna fel a politikában. A rendelet, amit Krylian rendjének főnővére a kezében tartott, most mégis erre adott egyértelmű utasítást. Ha olyan súlyos viszály támadt az országban, hogy a király végül ilyen döntésre szánta el magát, az semmi jóval nem kecsegtetett.

    Avis megpróbált elfojtani egy ásítást, és a szája elé emelte a kezét, de hiába. Tartása is meggörnyedt kissé, mintha nehezére esne megtartania magát. Gloire először értetlenül nézett rá, de rögvest ráeszmélt, hogy a lány borzasztóan kimerülhetett. Talán több napja nem is aludt. Ő pedig annyira elmélyedt a saját gondolataiban, hogy szinte meg is feledkezett róla.

- Pihenj le - intett Avisnak, és elhesegetve magától feltámadt kétségeit, halványan elmosolyodott - Nincs most értelme ezen vesződni. Holnap útnak indulunk a koronavárosba és meglátjuk, mit tartogat ez a birodalmi gyűlés a számunkra - Avis megkönnyebülten bólintott. Gloire keze formákat rajzolt a levegőbe, mire a fáklyakövek fénye lassan halványulni kezdett, ő pedig a vállánál támogatva a lányt, a kapu felé indult. Mire a fények teljesen kialudtak, mindketten maguk mögött hagyták a szentélyt, hogy nyugovóra térhessenek.

A dessburgi démon

Az egyik főszereplő intrója...:

    A kard hangos csattanással fúródott a földbe, a hirtelen zaj visszhangja betöltötte a templom előtti teret, majd szétterjedt az üresen, elhagyatottan álló parasztházak között, végül pedig elcsendesült. A fegyvert, ami inkább hasonlított egy nagy, ormótlan, rozsdás darab vasra, mint egy kardra, egy ijesztő külsejű nő tartotta a markolatánál. Bőre fehér volt, mint a márvány, sötétkék, szinte fekete haja töredezetten, rendezetlenül csüngött alá az álláig, testét kopott, durván munkált fekete páncél borította, csak a fejét és arcát hagyva szabadon, a vállát és térdét fedő lemezekből tüskék meredtek kifelé. Egy mítoszból életre kelt, félelmetes lényhez hasonlított.

- Elhoztam, amit akartatok! - szólalt meg. Érdes hangja úgy visszhangzott át a falun, mint néhány pillanattal korábban a zaj, amit fegyverével csapott. - Halljátok? - kiáltott fel, még hangosabban. Egyik keze a hatalmas kard markolatát szorította, a másikban valamit tartott, ami távolabbról gömb alakúnak tűnhetett, helyenként kisebb kitüremkedésekkel. Ahogy a nő beszélt, meglendítette, és ledobta maga elé a földre. Loccsanó hang hallatszott, és egy sötétvörös, majdnem fekete folt terült szét hirtelen a porban, ahova esett.

    A templom hatalmas, vasalt fa ajtaja megnyikordult, amint nyílni kezdett, de csak annyira tárult fel, hogy egy ember kiférhessen rajta. Egy ősz szakállú, beesett arcú öregember dugta ki a mögüle a fejét, és aggodalomtól csillogó szemekkel nézett körbe. Látva, hogy egyedül a nő állt a téren, senki más, csoszogva lépett ki az ajtó mögül. Sok hosszú évet megélt teste nehézkesen, botladozva haladt előre.

    Tekintete akaratlanul is a gömb alakú tárgyra szegeződött, amit a nő akkor dobott el, amikor őt hívta. Szemei kikerekedtek, lélegzete is elakadt, ahogy a felismerés belé hasított. A sötét folt vér volt, a tárgy pedig egy levágott fej, aminek arcára ráfagyott a rémület. Az öregember meg is torpant egy pillanatra, mielőtt el tudta volna szakítani tekintetét a szörnyű látványtól. De ahogy a nőre nézett, és meglátta a vöröslő foltokat a páncélján, a kardján és az arcán, ijedtében megint levegőért kapott. A szétkenődött vér néhol még mindig csöpögött, máshol már teljesen rászáradt az ijesztő, fekete vért lemezeire, márványfehér, világos bőrén pedig mindinkább kitűnt. Az arcán végigkúszó, diadalittas mosoly tette őt még félelmetesebbé.

    Az öreg felettébb ismerősnek találta a lefejezett férfi arcát. Mi több, nagyon is jól ismerte. Azoknak a fosztogatóknak volt a vezére, akik a közeli erdőben tanyáztak, és időnként megrohanták a falut. Terményt, élelmet, vizet és időnként nőket is raboltak, és bárkit, aki szembe mert szegülni velük, félholtra vertek, vagy akár meg is öltek. Mindez két éve tartott, míg a falu tanácsa úgy nem döntött, hogy nem hagyhatják ezt tovább. A környező helyőrségek a nagyurak háborúskodásai miatt nem törődtek velük, nem akartak még egy koloncot a nyakukba, amiért kockáztatniuk kell az életüket, és mivel a falusiak maguk nem értettek a fegyverforgatáshoz, elkeseredésükben zsoldosokat próbáltak felbérelni, hogy a haramiákat legyőzzék. De nem találtak olyan harcosokat, akik a csekély összegért, amit fel tudtak ajánlani, szembeszálltak volna a több mint hetven főt számláló rablóbandával. Egyet kivéve.

    Az egyetlen, aki nem zavarta el őket, miután meghallgatta a kérésüket, egy nő volt. Az utolsó lett volna, akit felfogadnak, de nem maradt más lehetőségük. A modora és a külseje alapján az egyik legmélyebbre süllyedtnek tűnt a mindenre kapható fegyveresek között. Hogy a falu lakóin segítsen, nem érdekelte, de az, hogy több tucat ellenfelet mészárolhat le, kedvére való elképzelés volt. A pénzjutalomért sem volt különösebben lelkes, de nem is volt ellenére. A falusiak féltek tőle, a szemükben semmivel sem volt jobb, mint azok, akik ellen felbérelték, és tartottak tőle, hogy őket is lelkifurdalás nélkül megölné, ha találna rá okot. De amennyire elveszettnek érezték magukat akkor, más kiutat nem láttak maguk előtt, így tettek egy próbát. Az elhatározás pedig most, még ha torz módon is, de gyümölcsözőnek bizonyult.

- Mind... mind meghaltak? - kérdezte az ősz férfi remegve. A nő valóban elhozta bizonyítékként a rablóvezér fejét, ahogy megállapodtak, de nehéz volt elhinni, hogy bárki egymaga legyőzhetett annyi ellenfelet, ahányan a rablók voltak.

- Ta'án nem vagyok elég véres, he? - vicsorgott a nő, és keresztülszúrta az férfit a tekintetével. - Ha meg akarod számó'ni a hullákat, caplass fe'szépen az erdőbe!

    Az öreg visszakozólag felemelte a kezét. Nem kívánt tovább vitatkozni, nehogy véletlenül felszítsa a rémisztő, páncélos alak haragját. Remegő ujjakkal nyúlt be mellénye alá és egy kis bőrszütyőt húzott elő. Egy röpke pillantást vetett csak rá, majd a nő lába elé dobta. A halk csendülés, amivel a szütyő földet ért, árulkodott a tartalmáról. Egy vértől koszos fémkesztyűbe bújtatott kéz nyúlt le érte és emelte fel.

- Szép - jegyezte meg a nő, ahogy felnyitotta a kis zsákot, hogy megnézze, mit is rejt. Az aranyérmék tiszta csillogása tükröződött üveges, ezüst szemeiben és gonosz vigyort csalt az arcára. Az öreg férfi összerezzent.

    A nő többet nem szólt, összehúzta a zsák száját és felakasztotta az övére, amiről egy hosszú, szakadt szövet lógott alá, lejjebb a térdénél, megfordult és kirántva hatalmas fegyverét a földből maga mögött hagyta a teret, a templomot és a falut.

    Az ősz szakállú öreg, aki a falu egyik elöljárója volt, csak állt ott és követte a tekintetével amíg el nem tűnt szem elől. A szíve még mindig nagyokat vert. Megszabadultak a fosztogatóktól, de aki végül segített rajtuk, legalább annyira megrémisztette őket, mint az életüket az utóbbi két évben megkeserítő rablók maguk, ha nem jobban.

    Mikor végre sikerült némi nyugalmat erőltetni magára, elindult vissza a templom felé, hírül adni az ott összegyűlteknek, hogy fellélegezhetnek. Minden rendben lesz.

    De tényleg minden?

    Nem tudta kiverni a nőt a fejéből. A sötét, vértől mocskos páncél és a megrészegült vigyor képe akaratlanul is vele maradt, mint egy kísértő emlék.

    Biztosan démon. Gondolta magában.

Első post...

Na, nézzük hogy is fest itt egy bejegyzés...