- Azt akarja mondani nekem, katona - dörögte szikrázó szemekkel a termetes, vastag bajszú tiszt, és felpattant az asztala mögül, tenyérrel csapva annak lapjára. A teremben fényt adó gyertyák lángja meglibbent az ütés erejétől - hogy be merészeltek engedni egy ganús külsejű egyént a városba, aki ráadásul fegyverrel fenyegette magukat?
- I-igen, uram - felelte Markus, és nyelt egyet.
- Mégis mire fizetek zsoldot maguknak, gyáva meztelencsigák?! A maguk dolga kint tartani azokat, akiknek itt semmi keresnivalója! - harsogta a nagydarab férfi és dühödten szétvetette a karját. Siegfried Bertrohm, Dessburg helyőrségének kapitánya tekintélyt parancsoló, fegyelmezett, az előírásokat pontosan betartó ember volt, mindig alaposan, kézzelfogható tények alapján dolgozott, és ugyanezt várta el minden beosztottjától is. Ennek az elvárásnak pedig, a kis fogadóhelységben éppen jelentést tett, víztől csapzott, köpcös férfi, láthatóan nem tudott eleget tenni.
- Nem bírtunk volna vele, uram - próbálta tovább menteni magát Markus, és összeéb húzta magát, amennyire vigyázzállásban lehetett.
- Az ott talán piszkavas, a maga kezében?! - mennydörögte Bertrohm és az őr kezében tartott alabárdra bökött. Markus úgy érezte, noha percekkel korábban még vacogott az esőtől és a hideg széltől áthűtött vértben, hogy hirtelen nagyon melege lett. - Szégyen és gyalázat, hogy akárki, főként, egy nő, magukra ijeszt egy vakkantással és szabadon masírozhat a városból ki és be!
- Az a nő biz' nem csak egy hétköznapi haramia volt, kapitány úr - mondta Markus, valamivel határozottabban, remélve, hogy sikerül átjutnia a kapitány fejére ereszkedett vörös ködön.
- Valóban? Miből gondolja? - vonta föl a szemöldökét Bertrohm és az asztalra támaszkodva hajolt közelebb Markushoz. Az nem szólalt meg, csak zavartan állta a tekintetét.
- Útonállók nem viselnek ilyen páncélt, és nem hordanak ilyen kardot - kezdte aztán, és igyekezett minél érthetőbben előadni a mondandóját - Nem is az volt, hanem hidegvérű mészáros - tette hozzá. Felvillant előtte az ezüst szempár, ő pedig összerezzent.
- De maguk mégsem állították meg! - szegezte Bertrohm a mutatóujját az őrnek.
- Levágott volna minket, uram - rázta meg a fejét megadóan Markus.
- Elég ebből! - vetett véget a magyarázkodásnak a kapitány, és a kezét feltartva nyomatékot adott a szavainak - Magára öt nap zárka vár, amint előkerítette és elémhozta ezt a...
Nem fejezhette be a mondatot. A szoba ajtaja hirtelen robajjal kivágódott, és egy zilált öltözékű, vékony alkatú suhanc esett be rajta. Nagyon fiatal volt még, csontjai szinte zörögtek. Ő is a városi örség egyenruháját és felszerelését viselte, de sisakja, fegyvere sehol, nadrágján szakadások futottak végig, mellvértjének szíjai több helyen elpattantak, az acélt apróbb vérfoltok koszolták. Ugyanúgy víz csöpögött róla, mint Markusról.
- K... kapitány úr, z-zavargás... a nyug...nyugati k-kerületben - hebegte, miközben bebukdácsolt. Szemei ide-oda ugráltak. Rémület táncolt bennük. Végül Bertrohm odelépett hozzá, megragadta a vállánál és megrázta az ifjút.
- Térjen magához, fiam! - kiáltotta az arcába parancsolóan és belefúrta tekintetét az övébe - Mi történt?
- A... a fogadónál... a járőrparancsnok szóváltásba keveredett... fegyvert rántottak és... lekaszabolták a szakaszt... - bökte ki a fiú.
- Kicsodák? Hányan vannak? - kérdezte Bertrohm hangosan, nem adva neki esélyt, hogy újra rémületbe zuhanjon.
- Egy... egy nő... vagyis annak látszott... de nem ember volt... - Bertrohm felvonta a szemöldökét és kérdően Markusra pillantott. Az elkerekedett szemekkel bólintott. Abba az irányba követte a lidércet, mielőtt elsietett jelenteni a kapitánynak.
- Maguk vagy mind a ketten agyalágyultak - dörmögte Berthrohm és felváltva nézett hol a fiúra, hol Markusra - vagy tényleg egy démon szabadult a városra.
Láthatóan nem volt a kapitány ínyére a gondolat, hogy valaki egyes-egyedül levágja egy szakasznyi emberét, de amíg Markus jelentését nem volt nehéz kétes hitelű, vagy egyenesen kitalált rémtörténetnek nézni, amivel a saját felelőtlenségét próbálta palástolni, a suhanc szemében ülő rémületet, vagy megtépázott öltözékét már nem tudta elhesegetni egy kézlegyintéssel. Néhány pillanatig komoran elgondolkodott, majd Markushoz fordult.
- Lássuk, mennyire valóságos ez a maga szörnyetege. Szedjen össze negyven embert - mondta határozottan. Markus tisztelgett, majd dobogó léptekkel kiviharzott a szobából, hogy teljesítse a parancsot.
- Nem számít, hány embert hív... - nyöszörögte a fiú elfúló hangon, amint a léptek halkulni kezdtek - Végez mindannyiukkal...
- Ne beszéljen ostobaságot - förmedt rá Bertrohm - Nincs olyan ember, aki egymaga elbánhatna három és féltucat fegyveressel, bármilyen agyafúrt legyen is.
- Nem is ember... - suttogta az ifjú, félelemtől mélyen átitatott arckifejezéssel - Az egy démon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése