Az egyik főszereplő intrója...:
A kard hangos csattanással fúródott a földbe, a hirtelen zaj visszhangja betöltötte a templom előtti teret, majd szétterjedt az üresen, elhagyatottan álló parasztházak között, végül pedig elcsendesült. A fegyvert, ami inkább hasonlított egy nagy, ormótlan, rozsdás darab vasra, mint egy kardra, egy ijesztő külsejű nő tartotta a markolatánál. Bőre fehér volt, mint a márvány, sötétkék, szinte fekete haja töredezetten, rendezetlenül csüngött alá az álláig, testét kopott, durván munkált fekete páncél borította, csak a fejét és arcát hagyva szabadon, a vállát és térdét fedő lemezekből tüskék meredtek kifelé. Egy mítoszból életre kelt, félelmetes lényhez hasonlított.
- Elhoztam, amit akartatok! - szólalt meg. Érdes hangja úgy visszhangzott át a falun, mint néhány pillanattal korábban a zaj, amit fegyverével csapott. - Halljátok? - kiáltott fel, még hangosabban. Egyik keze a hatalmas kard markolatát szorította, a másikban valamit tartott, ami távolabbról gömb alakúnak tűnhetett, helyenként kisebb kitüremkedésekkel. Ahogy a nő beszélt, meglendítette, és ledobta maga elé a földre. Loccsanó hang hallatszott, és egy sötétvörös, majdnem fekete folt terült szét hirtelen a porban, ahova esett.
A templom hatalmas, vasalt fa ajtaja megnyikordult, amint nyílni kezdett, de csak annyira tárult fel, hogy egy ember kiférhessen rajta. Egy ősz szakállú, beesett arcú öregember dugta ki a mögüle a fejét, és aggodalomtól csillogó szemekkel nézett körbe. Látva, hogy egyedül a nő állt a téren, senki más, csoszogva lépett ki az ajtó mögül. Sok hosszú évet megélt teste nehézkesen, botladozva haladt előre.
Tekintete akaratlanul is a gömb alakú tárgyra szegeződött, amit a nő akkor dobott el, amikor őt hívta. Szemei kikerekedtek, lélegzete is elakadt, ahogy a felismerés belé hasított. A sötét folt vér volt, a tárgy pedig egy levágott fej, aminek arcára ráfagyott a rémület. Az öregember meg is torpant egy pillanatra, mielőtt el tudta volna szakítani tekintetét a szörnyű látványtól. De ahogy a nőre nézett, és meglátta a vöröslő foltokat a páncélján, a kardján és az arcán, ijedtében megint levegőért kapott. A szétkenődött vér néhol még mindig csöpögött, máshol már teljesen rászáradt az ijesztő, fekete vért lemezeire, márványfehér, világos bőrén pedig mindinkább kitűnt. Az arcán végigkúszó, diadalittas mosoly tette őt még félelmetesebbé.
Az öreg felettébb ismerősnek találta a lefejezett férfi arcát. Mi több, nagyon is jól ismerte. Azoknak a fosztogatóknak volt a vezére, akik a közeli erdőben tanyáztak, és időnként megrohanták a falut. Terményt, élelmet, vizet és időnként nőket is raboltak, és bárkit, aki szembe mert szegülni velük, félholtra vertek, vagy akár meg is öltek. Mindez két éve tartott, míg a falu tanácsa úgy nem döntött, hogy nem hagyhatják ezt tovább. A környező helyőrségek a nagyurak háborúskodásai miatt nem törődtek velük, nem akartak még egy koloncot a nyakukba, amiért kockáztatniuk kell az életüket, és mivel a falusiak maguk nem értettek a fegyverforgatáshoz, elkeseredésükben zsoldosokat próbáltak felbérelni, hogy a haramiákat legyőzzék. De nem találtak olyan harcosokat, akik a csekély összegért, amit fel tudtak ajánlani, szembeszálltak volna a több mint hetven főt számláló rablóbandával. Egyet kivéve.
Az egyetlen, aki nem zavarta el őket, miután meghallgatta a kérésüket, egy nő volt. Az utolsó lett volna, akit felfogadnak, de nem maradt más lehetőségük. A modora és a külseje alapján az egyik legmélyebbre süllyedtnek tűnt a mindenre kapható fegyveresek között. Hogy a falu lakóin segítsen, nem érdekelte, de az, hogy több tucat ellenfelet mészárolhat le, kedvére való elképzelés volt. A pénzjutalomért sem volt különösebben lelkes, de nem is volt ellenére. A falusiak féltek tőle, a szemükben semmivel sem volt jobb, mint azok, akik ellen felbérelték, és tartottak tőle, hogy őket is lelkifurdalás nélkül megölné, ha találna rá okot. De amennyire elveszettnek érezték magukat akkor, más kiutat nem láttak maguk előtt, így tettek egy próbát. Az elhatározás pedig most, még ha torz módon is, de gyümölcsözőnek bizonyult.
- Mind... mind meghaltak? - kérdezte az ősz férfi remegve. A nő valóban elhozta bizonyítékként a rablóvezér fejét, ahogy megállapodtak, de nehéz volt elhinni, hogy bárki egymaga legyőzhetett annyi ellenfelet, ahányan a rablók voltak.
- Ta'án nem vagyok elég véres, he? - vicsorgott a nő, és keresztülszúrta az férfit a tekintetével. - Ha meg akarod számó'ni a hullákat, caplass fe'szépen az erdőbe!
Az öreg visszakozólag felemelte a kezét. Nem kívánt tovább vitatkozni, nehogy véletlenül felszítsa a rémisztő, páncélos alak haragját. Remegő ujjakkal nyúlt be mellénye alá és egy kis bőrszütyőt húzott elő. Egy röpke pillantást vetett csak rá, majd a nő lába elé dobta. A halk csendülés, amivel a szütyő földet ért, árulkodott a tartalmáról. Egy vértől koszos fémkesztyűbe bújtatott kéz nyúlt le érte és emelte fel.
- Szép - jegyezte meg a nő, ahogy felnyitotta a kis zsákot, hogy megnézze, mit is rejt. Az aranyérmék tiszta csillogása tükröződött üveges, ezüst szemeiben és gonosz vigyort csalt az arcára. Az öreg férfi összerezzent.
A nő többet nem szólt, összehúzta a zsák száját és felakasztotta az övére, amiről egy hosszú, szakadt szövet lógott alá, lejjebb a térdénél, megfordult és kirántva hatalmas fegyverét a földből maga mögött hagyta a teret, a templomot és a falut.
Az ősz szakállú öreg, aki a falu egyik elöljárója volt, csak állt ott és követte a tekintetével amíg el nem tűnt szem elől. A szíve még mindig nagyokat vert. Megszabadultak a fosztogatóktól, de aki végül segített rajtuk, legalább annyira megrémisztette őket, mint az életüket az utóbbi két évben megkeserítő rablók maguk, ha nem jobban.
Mikor végre sikerült némi nyugalmat erőltetni magára, elindult vissza a templom felé, hírül adni az ott összegyűlteknek, hogy fellélegezhetnek. Minden rendben lesz.
De tényleg minden?
Nem tudta kiverni a nőt a fejéből. A sötét, vértől mocskos páncél és a megrészegült vigyor képe akaratlanul is vele maradt, mint egy kísértő emlék.
Biztosan démon. Gondolta magában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése