Lidérc az esőben I.

Na, végre idáig is eljutottam. Vissza egy kicsit kedvenc démonunkhoz. :)

- Te Greipsch, az ott szerinted meg micsoda? - kérdezte az egyik őr a társát. Alabárdjára támaszkodott és hunyorogva próbált látni valamit a zuhogó esőben. A zápor pillanatok alatt ütött rajtuk, és ömlött megállás nélkül a tiszta eget hirtelenjében eltakaró felhőkből. Az égzengés éles robaja messze elhallatszott, hírül adva, hogy merre tart a szűnni nem akaró vihar. Szél süvített és mart be a pergő víztől kihűlt vértek alá, amit a város falának lábánál, a kapuban meghúzódó őrök viseltek.

- Mi? Hol? Én ugyan nem látok semmit - hunyorgott a másik, és nyakát nyújtogatva próbálta felfedezni, amit a nálánál köpcösebb férfi látni vélt - Rémeket kergetsz, Markus, inkább üljünk le kártyázni - legyintett, és alabárdját a falnak támasztva kutatni kezdett buggyos nadrágja zsebeiben.

- Ottan van az, ha mondom - makacskodott Markus, és rendületlenül kémlelte a záporfüggönyt. Lassan beesteledett, a nap már szinte teljesen lenyugodott a távoli hegyek között, elhalványult fényét teljesen elmosta a sűrű eső.

    És valóban, az egyenesen a városkapuhoz vezető úton valami mozgott. Bár először inkább hallani, semmint látni lehetett a közeledő sötét foltot. Fémes csattogás vágott keresztül az eső zúgásán és a szél suhogásán, egyre és egyre hangosabban, ahogy közeledett. Aztán a zajt kísérve egy fekete alak rajzolódott ki a zivatarból, és tartott egyenesen a kapu felé.

- Ez meg ki az ördög? - hunyorgott Greipsch. Most már ő is látta, de nem tudta, mi, vagy ki is az, ami megjelent a szemei előtt. Ujjai viszakulcsolódtak az alabárd nyelére.

    Egy nő volt az, fekete páncélban, bőre márványfehér, vállán egy hatalmas, rozsdás vastömböt cipelt. Sötétlő kék haja csapzottan, rendezetlenül csüngött alá az álláig, ezüstös szemeiben metsző, kíméletlen tekintet ült. Kemény léptekkel haladt, a szakadó eső és a lába alatt egyre inkább felgyülemlő sár nemigen lassította le, úgy látszott, nem is zavarja.

- Valami rémség, amit kergetek - válaszolt Markus fintorogva, és dorgáló pillantást vetett a társára.

- Jó'van, na. Nem tudhattam - mentegetőzött Greipsch és megvonta a vállát.

    Ahogy belépett a kapu szélárnyékába, és az esőcseppek nem kopogtak tovább ütött-kopott vértjén, a lidércre emlékeztető páncélos leemelte embernyi hosszúságú fegyverét a válláról, és tompa kondulással a földbe szúrva azt, nekitámaszkodott. Néhány pillanatig méregette a félig meglepett, félig zavarodott arcot vágó őröket.

- Mi járatban... idegen? - kockáztatott meg egy kérdést Greipsch. Próbált magabiztosnak tűnni, tudván, hogy városi hatóság tisztét tölti be, de a hangja mégis megremegett. Az arca megfeszült, ahogy a nő ráemelte a tekintetét.

    A fekete páncélon helyenként sötétvörös foltok éktelenkedtek, csakúgy mint a kardnak látszó, rozsdás tömbön, és a két férfi egyszerre ébredt rá, hogy a kopottas acél vértől mocskos.

- Mi a neve ennek a helynek, he? - kérdezte hirtelen a rém érdes hangon, ügyet se vetve rá, hogy az előbb épp neki tettek fel egy kérdést.

- Dessburg... - felelte önkéntelenül Markus. Az ezüstös szemek dermesztő pillantása kiparancsolta belőle a választ.

- Dessburg - ismételte a nő, majd felnézett és a kaput méregette - Engedjetek be.

    Greipsch és Markus összenéztek. Zavartan fürkészték egymás tekintetét. Fogalmuk sem volt, ki ez a furcsa és minden bizonnyal nem éppen barátságos idegen, de a külleme alapján semmi jóra nem számíthattak, ha a városba engedik. Néhány pillanatnyi csend után, jobb ötlet híján, a kapu bal szárnyából nyíló kisebb, ember méretű ajtó előtt keresztbe támasztották alabárdjaikat, és kihúzták magukat.

- Nagyon sajnálom, de napnyugta után senki sem... - kezdte Greipsch, amennyire határozottan csak tudta, de közben végig a földbe szúrt, ormótlan vastömbön tartotta a szemét. A hangja pedig elfúlt, ahogy a nő hirtelen kirántotta azt a földből.

- Azt mon'tam, eresszé' be, te gané! - vicsorgott a rém, fortyogó indulattal préselve a szavakat a fogai között. Olyan könnyedén tartotta az őr nyakának vaskos fegyverét, mintha csak egy falevél lenne. Greipsch lélegzete elállt, szemei kitágultak a rémülettől. Remegő kézzel intett Markusnak. Annak arcára mintha halványan kiült volna az elszántság, hogy szembeszálljon az ijesztő lidérccel, de amint az ezüst szemek keresztülszúrták, rögtön el is párolgott. Nyelt egyet, és a zsebében kezdett matatni. Halk csörgés hallatszott, majd elővillant néhány karikára fűzött kulcs. Markus az ajtóhoz botladozott, és sietve a zárba illesztette az egyiket, és rángatva kettőt tekert rajta. A zár kattant, az ajtó nyikorogva kitárult, utat engedve a város belseje felé.

    A nő leengedte a kardját, és továbbra is eszelős vicsorral az arcán még egyszer végigmérte először Greipsch-t, majd Markust is, átlépett a kapun, és elindult a szemközti nyitott utca mentén. Az eső gyorsan elmosta páncéljának körvonalait, csak a léptei csattogásából lehetett tudni, merre halad.

    Greipsch levegő után kapott, kezével megtámaszkodott remegő térdén. Ujjai lecsúsztak alabárdja markolatáról, az pedig vizet és sarat fröcskölve dőlt el az úton.

- Azt a hétszázát! Azt hittem, végünk van! - lihegte, még mindig ijedtségtől átitatott hangon.

- Lehettél volna határozottabb - vetette oda Markus, miközben az egyre távolodó fekete alakot figyelte.

- Láttad, mekkora vót az a kard? Nem mókás érzés ám ezen a végén állni! - hördült fel Greipsch és hevesen mutogatott a kezével. Markus nem nézett rá. Az ő szíve is gyorsabban vert és úgy érezte, a torka is összeszorul.

- Szemmel kell tartanunk - mondta aztán - És szólnunk kell a kapitánynak.

- Én inkább elkerülném ezt az eszement némbert, ha lehet - legyintett Greipsch és a falnak dőlt.

- Akkor maradj itt - hagyta rá Markus és odadobta neki a kulcsokat. KInézett az esőbe, majd kilépve a boltív alól, a nem várt jövevény nyomába eredt.